Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Végh Antal: Az utolsó magyar nemzeti 11. (elbeszélés)

olyan kifinomult módszerekkel mentek végbe, hogy radarsugárral se lehetett kimutatni, melyik.futballista lelkében mi lakik. Kinek mit mondott az edző, a pályára való kifutást megelőzően. Vagy ha a játékosoknak nem is szólt semmit, de az édesanyjuknak . . . Akkor már nem úgy csinálták az ilyesmit, mint évtizedekkel ezelőtt néhány régi, mára már elfelejtett futballklub — az MTK, meg az Egyetértés, hogy még a bajnokság derekán megegyeztek, melyik évben ki adja le a másik csapatnak a pontokat. Vagy akár a Mákosgyőr esetét is fel lehetne említeni; ötvenezer forintot talált valaki a Mákosgyőr öltözőjében! Holott az illetékes megbízottnak éppen az ellenfél öltözőjébe kellett volna elrejtenie azt a pénzt. A mákosgyőriek azt hitték, azért van odatéve az összeg, mert annyiért ki kell esniük. Ki is estek, úgy, mint a pinty! Pedig előzőleg ők is vettek egy pontot Göcsejszegen. Ezt onnan tudni, hogy a göcsejlövői plébános teljesen szabálytalanul — feljegyzéseket készített az általa gyóntatott személyek bűnbánatáról — vezetéseikről. Egy hétfői napon idegen férfi gyónt a plébánosnál, aki azzal kezdte, hogy könyörögjön érte a tisztelendő; eladott egy pontot az ellenfélnek. Holott a bajnokság beindulásakor ugyanő azért könyörgött, hogy tegyen a szent göcseji Szűzmária csodát, ha egy pontot szerez a csapat, változtassa azt az egy pontot a Szűzanya kettővé.

A papi feljegyzéseket több mint száz év után találták meg egy ásatás alkalmából. A felháborodást azonban már akkor sem lehetett lecsillapítani. A kései unokák szétszedték a göcsejszegi pályát, aszerint, hogy a nagyapák mivel és mennyivel járultak hozzá 1971-ben a pálya létrehozásához. Az ásatási anyag pénteken került napvilágra — milyen más napon is kerülhetett volna elő — és szombat reggelre egy csipetnyi sem maradt a stadionból. Igen, mert amit egy nagyapa vitt annak idején a pályára, azt ekkor 50—60 unoka marta szét! Ebből is érzékelhető, hogy ekkorra meglett az eredménye a sokat vitatott bölcs és előrelátó népesedéspolitikánknak. így aztán érthető, hogy abban az évben, amikor a Göncölszekér lehorgonyzott a Népstadion felett, már 150 millió magyar élt hazánkban.

A népesedésből arra lehetett volna következtetni, hogy akkorra már legalább tízszer olyan erős lett a magyar válogatott, mint volt az 1950-es évek közepén. Igen ám, de mit eredményezhet néha az egyenetlen fejlődés? Az utolsó futball-labdát egy osztrák— magyar öregfiúk mérkőzés után Csípőretettkezű Albert szúrta ki — ükunokája annak a magyar válogatott csatárnak, aki egyszer egyedül verte meg a brazil válogatottat. A labda kiszúrása azon a napon történt meg, amikor már sorrendben a 15. világbzjnoki küzdelmen is kudarcot vallott a magyar válogatott. De vajon miért vásárolta meg az a bizonyos dél-amerikai üzletember a magyar válogatott vezetőinek, játékosainak a lelkét? És ők miért adták el azt oly szívesen?

Azért, mert még akkoriban is — akármilyen szegényes volt a magyar válogatott — a dél-amerikaiakat két féllábú csatárral is meg tudtuk verni! — Szinte képtelenek voltunk veszíteni ellenük, pedig mindent megtettünk ennek érdekében. Ez már kiderül abból is, hogy az egyik szövetségi kapitány a mérkőzés előtt földig verte az egész magyar csapatot, de az el-salvadoriakat még így is elagyabugyáltuk! Utóda már ezzel a módszerei nem próbálkozott... De egy félévi keresgélés után két féllábú csatárt talált, őket játszatta a széleken, és még így is nyertünk a Tűzföldi Indiánok elleni válogatott mérkőzésen. Igaz, hogy ők FIFA-engedéllyel csak heten álltak ki ellenünk. Mit tehettek? Kis létszámú nemzet voltak ők már akkor is.

Történt, ami történt, de azon a napon — függetlenül a magyar labdarúgás dicső és dicstelen múltjától —, ott állt a Népstadion felett a Göncölszekér-válogatott, leszállásra készen. És mögöttük a mérkőzést látni vágyó nézősereg. Kereplők, petárdák, dallamkürtök. Akkora ricsajt csaptak, hogy Pest legszebb palotái is beleremegtek.

23