Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - SZEMLE - Barna Gábor: Tanulmányok egy moldvai magyar falu és Kolozsvár helyneveiről

tartozik. A faluról és magyar lakóiról a múlt szá­zad közepén Jerney János tudósít először. A falu eredete, a megtelepedések története — sok más moldvai magyar településhez hasonlóan — isme­retlen. Az 1930. évi népszámlálás szerint lakóinak száma 847 fő, közülük 837 a magyar. Katolikus templomának titulusát, amely Szent István ma­gyar király volt, az elmúlt évtizedben (a nemzeti szempontból semleges) Szent István első vérta­núra változtatták. A falu lakóinak egy része az 1940-es években a bukovinai magyarokkal együtt Bácskán keresztül a Baranya megyei Egyházasko- zárra került. Helynévanyagát Halász Péter jó­részt tőlük jegyezte le. A helynevekből nehéz illusztrációnak választa­ni. Mégis feltűnő a források, kutak nagy száma. Ezek többségét a föld tulajdonosáról nevezték el: Bandimiháj kúttya, Cikóandris kúttya, Biró- józsi kúttya, Bogdán Istvánná kúttya stb., más részük formájukra utal: Küpűs kút, azaz a korhadt fa belsejét kivájták és úgy állították bele a kútba. Természetesen a román környezetnek, a románokkal való együttélésnek is nyoma van a helynevekben. A moldvai magyar falvak földrajzi neveinek összegyűjtése révén fontos adatokat tudnánk meg a terület benépesülésének folyamatáról, a csán­gómagyarok történetéről. A moldvai magyar (s a már elrománosodott) falvak egy részének neve mindenesetre azt mutatja, hogy nagyon régies, XIII. századi névadással van dolgunk. (A kereszt­nevekből ill. a -falva utótaggal képzett nevek ezek: Acélfalva, Bírófalva, Szabófalva, Bog- dánfalva, Lukácsfalva, Tamásfalva stb.) A XIV., de még inkább a XV. századtól a mai csángó—magyar falvak jórészét katolikus és ma­gyar falunak tudjuk. Elsősorban Domokos Pál Péter könyvei (Moldvai magyarság. Kolozsvár, 19413.,,, . . . édeshazámnak akartam szolgálni. . .” Budapest, 1979.) ismertetik részletesen azokat a forrásokat, amelyek a középkor századaitól a XIX. századig a moldvai magyarok életét és tör­ténetét bemutatják. A múlt század a moldvai ma­gyarok tudatos történeti, néprajzi és nyelvészeti kutatásának kezdete, s ez a kutatás ma is tart. Legújabb és legjelentősebb eredménye: dr. Kós Károly—Szentimrei Judit—dr. Nagy Jenő: Moldvai csángó népművészet. Bukarest, 1981. című könyve. Ebbe a kutatási irányba csatlakozik egy kevéssé ismert részterület feltárásával, a helynévkutatással Halász Péter is, folytatva ko­rábbi moldvai kutatásait. (Magyarfalu helynevei. Budapest, 1981. Magyar Névtani Dolgozatok 19.) * * * A Hidegszamos és a Melegszamos egyesülése után a Kisszamos folyó partján, a mai Kolozsvár helyén azember máraz ősidőkben megtelepedett. A dákok, majd a rómaiak idején itt állt Napoca városa. A népvándorláskor jövő-menő népei is otthagyták nyomaikat. A magyarok viszonylag korán megtelepedtek a vidéken, s írásbeliségünk 1241-ből a Claudiopolis latin, 1275-ből pedig már a Kuluswar magyar helynevet őrizte meg számunkra. A környék települései is nevük után ítélve mind magyarok a XIII. században: pl. Ege­res (1270), Almas (1249), Kopus (1282), Szent- gyurgy (1299), Nadasd (1263), Vassarhel (1288). A tatárjárás után II. Géza királyunk 1272- ben szászokat telepített be Kolozsvárra is. A XV. századra a magyar—szász viszony kiegyensú­lyozottá vált, s a városvezetésben egyenlő arány­ban vettek részt a két nemzet képviselői. Kolozs­vár Mátyás királyunk szülővárosa. A város a re­formáció korában reformátussá és unitáriussá vált, mind a magyarok, mind pedig (jórészt Hel- tai Gáspárnak köszönhetően) a szászok is. Ez is az egyik magyarázata, hogy királyföldi, besztercei szászokkal ellentétben a kolozsváriak gyorsan magyarrá váltak. Kolozsvár a magyar művelő­déstörténetben kiemelkedő szerepet játszott mindig. Jezsuita magyar iskolájában (1579-től) ilyen neveket találunk: Pázmány Péter, Teleki Sándor, Apor Péter, Mikes Kelemen, Bölö- ni Farkas Sándor vagy a románok közül: Ghe- orghe Sincai, Petru Maior, Gheorghe Ba- ritiu, Áron láncú. A Házsongárdi temető sírjai történelmünk, irodalmunk és tudományos éle­tünk sok nagy halottját őrzik. 1848-ban Kolozs­váron mondják ki az uniót, több évszázados kény­szerű különállás után Erdély egyesülését Magyar- ország többi részével, az anyaországgal. 1872-ben megalakult a Ferenc József Tudományegyetem. Szabó T. Ádám bevezető tanulmányából még hosszasan lehetne idézni az adatokat. A szerző, jórészt édesapjának, Szabó T. Attilának tanul­mányaira támaszkodva, áttekinti Kolozsvár nyelvének és írásbeliségének történeti alakulását. Nyelvjárási sajátosságai közül, amelynek közép­kori írásos emlékei is vannak, hangsúlyosan kie­meli az a-zást. Ezt annak idején Balassa Iván dolgozta fel tanulmányában. Kolozsvár nyelvhasz­nálatában jelen volt mind a magyar, mind a szász, ám a közigazgatás nyelvévé fokozatosan a magyar vált. Kolozsvár történeti helynévanyagában ez a két nemzet emléke él utcák, terek, kutak, vizek, épületek és más intézmények elnevezésében. A mai kolozsvári névanyag pedig jelzi egy új állam- hatalom és nép jelenlétét és térhódítását, amely a saját arcára akarja hasonlítani — változtatni a helynévanyagot. Ez a törekvés pedig összefonódik egy (sajnos nálunk is, másutt is meglevő) önké­nyes, kártékony, tudatromboló névváltoztatással. Ezek a Kolozsváron is, nálunk is meglevő ten­denciák teszik szükségessé a „harcos nyelvvédel­met”, amelyhez Szabó T. Ádám számára a most 70 éves Kálmán Béla debreceni nyelvészpro­fesszor volt a példaadó. Ebben a kötetben, amelyet remélhetőleg a töb­bi is hamarosan követ, csupán az A-tól E-ig ismer­jük meg a kolozsvári helyneveket. Az azonosítást, a nevek egykori és mai változásainak nyomon kö­vetését lehetővé teszik a névmagyarázatok, ill. a helynevek magyar, német és román nyelvű köz­93

Next

/
Oldalképek
Tartalom