Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - SZEMLE - Lengyel András: Erdei Ferenc: Makó társadalomrajza
SZEMLE ERDEI FERENC: MAKÓ TÁRSADALOMRAJZA Erdei Ferencnek erről a korai művéről régóta tudunk. Egy részlete 1935-ben megjelent az idősebb Bibó István szerkesztette Népünk és Nyel- vünk-ben, az egész munka megjelenését pedig a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma hosz- szabb ideig „előkészületben levő” művei közt ígérte. A kiadás azonban akkor elmaradt, a kézirat pedig évtizedekre eltűnt a kutatók szeme elől. 1980-ban, amikor Huszár Tibor monográfiaterjedelmű résztanulmánya megjelent a fiatal Erdeiről, a neves szociológiatörténész már csak egy töredéket ismert a műből; a Makó társadalomrajzát, így munkája csak mint félbemaradt, befejezetlen művet mutathatta be. A kézirat azonban, a közhiedelemmel ellentétben, egyáltalán nem csonka s nem veszett el; egy teljes, befejezett példánya előbb a szegedi egyetemi könyvtárban, majd — végleges őrzőhelyén — a makói múzeumban tűnt föl. A könyv keletkezésének körülményeiről már többen írtak (Huszár Tibor, Kulcsár Kálmán stb.), a keletkezéstörténet folyamata jórészt mégis tisztázatlan. Annyi bizonyos csak (s ez is jórészt Buday György szegedi iratanyaga ismeretében), hogy Erdei 1934-ben kezdett dolgozni tanulmányán, s — többszöri átdolgozás, kisebb-nagyobb javítás után — 1936 nyarán fejezte be. írását a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának szánta, az elkészült kéziratot a „Művkoll” kollektívája (Buday György, Reitzer Béla, Gáspár Zoltán, Tömöri Viola), valamint a kollégiumon kívüli Bibó István is megvitatta, s a végleges szöveget Erdei az ő véleményeik figyelembevételével alakította ki. A kiadást a makói „városháza” anyagi támogatása tette volna lehetővé, ez a lehetőség azonban végül mégis meghiúsult; a kézirat kiadatlan maradt. Ráadásul Erdei, aki ekkoriban már (párhuzamosan a javításokkal) Futóhomok c. nevezetes könyvét is írta, túljutott „társadalomrajzán”, s úgy tetszik, az idő múlásával mind távolabb került tőle. Munkáját az ötvenes-hatvanas évek fordulóján már nem is akarta megjelentetni. A kéziratban maradásnak e (látszólag véletlen) története lényeges összefüggést takar. E fiatal" kori mű ugyanis kétségkívül felemás, finomabban szólva, átmeneti mű. A mostani kiadáshoz írott utószavában Kulcsár Kálmán joggal állapíthatta meg, hogy a könyv „átmenetet jelent a szociog- ráfus és szociológus Erdei között, hisz e munkájában Erdei már „jelezte a magyar társadalom fejlődésének néhány fontos vonását is”. (95.) A Makó társadalomrajza ugyanis nemcsak önálló történeti (al)fejezettel rendelkezik, de a történeti megközelítés átjárja az egész szöveget, „szervesen jelen van szinte minden probléma elemzésekor”. Ezek a vonások azonban, bár már a Futóhomokot előlegezik, még nem váltak általánossá benne; a Makó társadalomrajza alapszövete kétségkívül egy statikusabb (részben a régebbi magyar szociológiából, részben a román Gusti- iskola koncepciójából táplálkozó) leíró társadalomtan elvei szerint alakult. Ezt olyan külsődleges dolgok is jól mutatják, mint a könyv szerkezete, amely — jellemző mód — egy hagyományos bevezető résszel indul. Erdei először a természeti, népességi, gazdasági és történeti viszonyokat rögzíti — s utána tér csak rá a „lényegre”. S legalább ennyire figyelemre méltó az is, hogy a társadalom, ill. a társadalom tudati viszonyainak tárgyalása, bemutatása logikailag—történetileg egyaránt problematikus. Tárgyalásuk helyes sorrendjének kialakítása Erdeinek láthatóan gondot jelentett, ismételten vissza-visszatért rá, de anélkül, hogy írásában a társadalom és az osztálytudat viszonya teljesen világossá válna. Egészében a könyv — minden szükségszerű felemássága ellenére — figyelemre méltó írás. Erdei nagy erényei, jellegzetes vonásai már megvannak benne; a szerteágazó nagy anyag erőskezű összefogása, a történeti változások irányainak élesszemű fölismerése (akár viszonylag szerény történeti anyag ismeretében is), s főleg: a vizsgált társadalom mély (Kodály szavaival élve) „autopsziás ismerete”. Legnagyobb erénye a valóságlátás élessége, a társadalom életét meghatározó „erőterek” biztos megkülönböztetése és szétválasztása már e fiatalkori munkát is alapművé teszi. Anyaga, mint a magyar társadalomfejlődés egy történeti metszete, egyébként is nélkülözhetetlenné teszi a könyvet a társadalomkutatás számára. Erdei közelről s igen jól ismerte Makót, leírásai, jelenségértelmezései pontosak, jók s átfogják Makó társadalmának szinte teljes életét. Egészében is, legtöbb részletében is izgalmas az, amit ír, a legfontosabb mégis, úgy tetszik, az, amit úttörő módon a paraszti polgárosodásról állapít meg. Az Egyéniség és közösség c. fejezet (23—27. lap) pl. mintaszerű leírása a rendies jellegű paraszttársadalom „lazulásának”, az „egyé- niesedés folyamata” előretörésének, s egészében általános érvénnyel bír; „Napjainkban lazultak meg annyira a rendi konvenciók — írja itt Erdei —, hogy a parasztságon belül is az egyéniség felszabadulásáról beszélhetünk. [. . .] Visszatarthatatlanul szabadul föl az egyéniség, és változatos erőinek irányában ezer úton hagyja el a paraszttársadalom mindeddig kötelező egységeit. Legmesszehatóbb következményei vannak a pályaválasztásnak. A kény- szerűségek miatt a valóságban még marad a gyermek legnagyobbrészt az ősi foglalkozás mellett, de sokan vannak, akik foglalkozásukban is elhagyják a régi kereteket. Ipari és intellektuális pályák egyképpen fölmerülnek szülő és gyerek előtt, s 91
