Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Egy kudarc története
alkalmanként cukrot, sót, lisztet, ecetet, pirospaprikát. Mert legnagyobb sajnálatukra, ezt nem tudják előállítani. Komoly beruházást jelent a téli tüzelő. Mert mindhárom „szobában” olajjal fú'tenek. Nagy kiadás még a táp az állatoknak, az alomszalma, és tavaszonként az 500 darab naposcsibe. (A kacsát és a libák ők keltetik.) A család átlagban havi 8—10 ezer forintot visz a takarékba. A fiatalok elégedettek ezzel az összeggel, anyjuk nem. De: „A hasunkon nem szabad spórolni, különben nem bírjuk a munkát!” Az öregember nem szól semmit, annak idején benősült ebbe a házba, húsz évig élt egy fedél alatt az anyósával. Megtanulta, hogy ő „jöttment” (a szomszéd faluból való) és a neve: „Kuss”. Ma is ehhez tartja magát. És ezzel a filozófiával sikerült huszonhárom évet leélnie ezzel az asszonnyal. Mégpedig, saját szavai szerint: „jó házasságban”. Fél liter saját termésű bor után négyszemközt azt mondta: „A jó házasság titka, hogy az egyik fél néma legyen. Néma, vak meg süket” — tette hozzá nyomatékkal. % íjí Keveset beszélhettem „az öreggel”. Felesége állandóan a sarkamban volt, figyelte, kitől mit kérdezek. Egyik este, amíg fejt (mert ezt senkire nem bízta) sikerült négyszemközt maradnom „az öreggel”. Akkor mondta el, dióhéjban, az életét. Dédapja, nagyapja, apja bányász volt. Az lett ő is, mint minden fiúgyerek a környéken. Tanult szakmája: vájár. Tizenhat éves korától a föld alatt dolgozott. 1968-ban ide is elérkezett a szénbányák leépítésének eszméje és gyakorlata. A bányát bezárták. „Nincs szüksége szénre az országnak, korszerűbb energiahordozó az olaj”. Ennek a bányának a munkásait — már aki nem akarta nyugdíjaztatni magát — Pécsre irányították, az uránbányába. Flarminchárom évesen erkölcstelennek érezte, hogy nyugdíjaz- tassa magát, ezért aláírta a papírt, hogy megy Pécsre. Ám az anyósa közbelépett. „Aztán felszedsz ott valami kurvát és le se szarod a családod! Mit csináljon itt a feleséged két kicsi gyerekkel? Innen nem mégy sehová!” Az anyósa nagyobbik fia, vagyis hát a sógora a helyi Új Élet Téesz párttitkára volt. Bevitte őt a sertéstelepre. (Á halódó téeszben egyedül a sertésgondozók kerestek aránylag tisztességesen.) Útálta a disznókat. De mit tehetett, beletörődött (mint eddig is), hogy sorsát, életét az anyósa irányítja. Két évig volt állatgondozó. Akkor a falu két téeszét egyesítették, és a megyénél úgy döntöttek, hogy az Új Élet vezetőgárdáját meneszteni kell. Sógora Salgótarjánba került, egy gyár személyzeti vezetői posztjára. Vinni akarta őt magával, de anyósa másként döntött. „Nem mégy sehová, utánad jár a háztáji, ha azt elveszik, éhen dögölhetünk.” így aztán maradt a téeszben. De mivel elment „magas pártfogója”, és az új állatgondozók az új párttitkár rokonságából kerültek ki, őt segédmunkássá minősítették. Mégpedig udvari segédmunkássá, magyarul söprögetővé. Élete teljében, 35 évesen tedd ide, tedd oda ember lett. Ma is az. * * * Erzsikéék úgy tervezték, hogy csak akkor lesz gyerekük, ha felépül a házuk. Illetve, amikor Erzsiké befejezi a tanulmányait. Tartják is magukat ehhez. Bár nem könnyű. Hiszen minden közös étkezésnél, vagyis hetenként nyolc alkalommal rákezdi az anyósa: „Bolondok lennétek, ha azt a pénzt bent hagynátok az államnak!” (Mármint a gyest.) „Hát mit ad nektek ingyen az állam? Egy frászt! Most adna. De kérdés, hogy amikor végre rászánjátok magatokat, ad-e még? Most kell kipréselni belőle! Nem kéne dol53
