Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Nagy Gáspár: Aki Szent György napján született (Jékely Zoltán 70. születésnapjára)
összekunkorodva, jellegzetes mintáival... Bizonyítéknak elég arra, hogy kiáltozásom nem vaklárma volt. Felkapott, s ölben vitt át a szigeten, már ő maga is a lusta s szerencsére támadásra még képtelen viperákat kerülgetve, hogy aztán csak kezemet fogva, vergődjünk ki a partra. Megmenekülésem csodával volt határos. . . Ha a viperák hűvös, esős időben nem is igen bújnak elő, nem izegnek-mozognak és nem agresszív támadók, ha véletlenül valamelyikre rálépek, könyörtelenül megmar. De ezt a tulajdonságukat csak később tudtam meg: rémületem indokolt volt. A versben, tíz évvel az élmény után, ezt a „csodát” toldtam meg a repülve menekülés csodájával — álombéli menekülések emlékét felhasználva. Ez az egyik magyarázat. A másik abból indul ki, hogy a partra vergődés pillanatától kezdve semmi, de semmi emlékem! A vers mirá- kulum-szerű befejezése ebből a súlyos stressz-állapotból is származhatott! A menekülés valóságos körülményeit pedig tőle tudhattam, s nem saját emlékezetemből közvetlenül. . . Akárhogyan is, a retyezáti kirándulás számomra abban a pillanatban véget ért. Hogyan s mivel telt el a délelőtt, s mivel a délután, az este; hogyan történt a viszontlátás a Zenoga-tó élményét hozókkal, s másnap a hazautazás Enyed városáig — minderről, ha megfeszülnék, se bírnék egyetlen morzsányi emléket felszínre hozni. Mintha azon az átkozott szigeten, mely a viperáknak amolyan természetadta engedményes területe volt, ahol senki se járt, senki se verte őket agyon: ha nem is éppen méregfoguk cseppjei, de valami mérges kigőzölgésük kábított volna el, úgyannyira, hogy erről a pünkösdi kirándulásról a várablakban haját fonó Kendeffy Ilona, a kerékvágásban cammogó szalamandra, a lidércfényű fák, az erdei ház kályhája, apám vízben gázoló, zöld vadászruhás alakja s a félelmes csúszómászóktól nyüzsgő sziget látványa maradjon minden emlékem. S hogy ,,a regék és mondák megszentelt völgye” számomra egy mondával gazdagabb legyen. 1978 NAGY GÁSPÁR AKI SZENT GYÖRGY NAPJÁN SZÜLETETT Jékely Zoltán 70. születésnapjára Az első sóhajtásom az: itt lehetne köztünk, kinek nevében tisztelői egybegyűltünk, hogy varázslatos alakját páratlan verseivel megidézzük; de ő már a „kőbepólyált, hosszúcsontú inkák” -hoz igazodva szelíden „beintett” — hogy ne legyünk túlságosan profánok — az „új évezrednek”: jöhet, de nélkülem! A hányszor föléje hatalmasodó, vele viaskodó Idő-isten nem könyörült: az oly fiatalon, s hátborzongatóan megénekelt „síri hapták" 69. esztendejében bizonyosság lett. Engedjék meg, hogy az emlékezésből éljek! „Egyre jobban látom, sőt hallom idesuhamlani a halál angyalait" — mondta pár hónappal 1982 márciusa előtt, miközben a cellaszerű dolgozószoba ablakán diszkréten kopogtattak (a láthatóan) odaszokott madarak. Talán tudták, hogy a Madár-apokalipszis nagy költőjét tisztelhetik benne. A Duna felől idevitorlázók ki tudja hányszor tették meg naponta a röppályát a jó eleség és az ablak mögüli költőfigyelem reményében; ők láthatták az egyre komorabb kedvű költőt ritka könyvek és nem akármilyen relikviák között. Egy egészen más világot őrzött féltve odabent: az Enyeden ősz van hangulatát; az elrobogó Szamost, kifoghatatlan, csalárd-nőnemű halaival; a Sétateret 42