Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Nagy Gáspár: Aki Szent György napján született (Jékely Zoltán 70. születésnapjára)
Mátyás Király szülővárosában; s ott a polcokon Széchenyit, Aranyt, Kuncz Aladárt és a még teljesebb feltámadásra váró Dsidát; fönn a falon a remekmű-versbe írt maros- szentimrei templomot. Hát ez volt az a világ, az eltűnésre ítélt, de a költő által megőrzött, fent a „Csillagtoronyban”, ahogy én magamnak ezt a dolgozószobát a hetvenes évek közepe táján elneveztem. Utolsó látogatásomkor, mikor ez a fátumos mondat elhangzott, próbáltam oldani a fekete hangulatot a párkány-repülőtérre ereszkedő madarakra tett megjegyzéssel. Tolakodó és elszalasztott múzsáknak neveztem őket, kik most madarak képiben. . . Ez volt a biztatásom: van még idő, rengeteg! Nem volt válasza, szomorúbban nézte a madarakat: a beállt nagy csönd csak nyomatékosította az ő sejtelmes mondatát. Látom ma is, ahogy elfordul az ablaktól, tenyerébe temeti sűrűn barázdált homlokát, majd tölt az előkészített kisüveg Tokajiból. Koccintunk második közös munkánk befejeztére. Korábban Dsida Jenő, most pedig Horváth István „feltámasztása” ügyében dolgozhattam Vele. Igazított egy-két szót a magyarózdi költőről írt, negyven éve megjelent kritikáján, most előszón; átnézte és jóváhagyta versválogatásomat; kesergett a költő szörnyű halálán, akit pár éve napfényes délben egy részeg motoros gázolt halálra Kolozsvár egyik híresen csöndes utcájában. Sírja fölé, a magyarózdi temetőben, a hatalmas trachit-tömbön Jékely állított emléket egy gyönyörű négysorosban — a „költő-Tiborcnak”. Akkor láttam könnyeit is, ki annyit írt az elmúlásról. A múlt év márciusában halálhíre villámként sújtott valamennyiünket. Jelképesnek kell látnom az eddigi emlékezés-foszlányok után is, ahogy a hír elért. Debrecenben talán egy egész délután arról a bizonyos nemzedékről, a Nyugat harmadik nemzedékéről beszélgettünk Kiss Tamással s ő is legtöbbször Jékelyt emlegette, a tüneményes indulást, a találkozásaikat, kalandjaikat. Aztán este ott ültünk egymás közelében az egyik kitűnő erdélyi drámaíró művének magyarországi ősbemutatóján. Az első szünetben jött a hír; egy kibomló dráma kezdetén mi már tudtuk a végkifejletet: a drámabeli halálon túl ott volt Erdély nagy szerelmesének halála. Befelé hulló köny- nyekkel dacolva végignéztük a drámát —Jékelyért. Költői indulásom „első félórájában” — a hetvenes évek elején — Kormos István egy körúti presszóban fennhangon Jékely-verseket szavalt, dörmögött, főleg a ma is példanélküli első kötetből, az 1936-os Éjsza kák-ból; jogosan gondolhatta, hogy egyet sem ismerek, hiszen nem kell érettségi vizsgát tenni (azóta sem!) Jékelyből, és egyáltalán nem volt hivatalosan favorizált, ahogy Kormos se volt az soha; de megleptem, amikor a Futballisták-ba szépen bekapcsolódtam, az utolsó két felejthetetlen strófát mint valami kétszemélyes kórus együtt mondtuk, mámorosán avers szépségétől. Kormos szerint a meroving királynékra erősen emlékeztető kontyos pincérnő is ámulatba esett, azt hitte, neki udvarolunk így: „— Mindig lesz a nagyvárosok határán egy-egy letarolt-gyepű rét, hol hűvös alkonyati órán hallani e mély dobzenét, mely mérföldekről mágnesez magához labdaéhes diákot és inast, s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, ki eltűnődve dől a kapufához.” 43
