Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Jékely Zoltán: Kós Károlyról, Hadak útja - Tündérasszony vászna, Mezítláb, viperák között (emlékezések)
vánszorgott, menekülésre képtelenül. Jó arasznyi hosszú lehetett. Tarajos gőtének vélték — de a természetrajztanár, miután turistabotjával megpiszkálta, hanyattfordította, diadalmas felkiáltással „azonosította”: szalamandra, ritka nagyságú példány. Mindnyájan megbámulhattuk: hátán-hasán vöröses-sárga foltok — olyan volt, mint valami megcsökött, törpe sárkány... Nemsokára olyan sötét lett, hogy alig láttunk tovább az orrunknál. És egyszer csak valami fény sárgállott előttünk, azt hittük, az erdészház ablaka, majd jobbra-balra is, az út két oldalán, olyanformán, mint manapság az útjelző cölöpök, csak nagyobb, alaktalanabb, sárgás-zöld fényforrással: mint valami mozdulatlan lidércsereg!.. . És mintha idomtalan, torzonborz alakok ácsorogtak volna mögöttük, rosszindulatú lesben. Borzongató látvány volt, szorosabban zárkóztatott fel apám mögé. Ő már tudta, mi ez a lidérc-csoport: a reves, korhadt bükkfák odvai foszforeszkáltak békésen s mégis ősvilági borzongást okozva a nyirkos sötétségben. Ez mind-mind örök emlékezetre méltó, először átélt csoda volt, ha nem is az egész társaságnak, de a legifjabb tagjának minden bizonnyal az. Bőrig ázva, elcsigázva, valahogy mégis elvergődtünk az erdészházhoz, Gura Zlatban. Legalább százesztendős, zsindelyfedeles, tornácos, hatalmas faépület fogadott; valaha Rudolf trónörökös is szállóvendége volt, amikor zerge-vadászni járt a Retyezátban. .. Egy fagerendás nagy hodályban hatalmas, hasas vaskályha ontotta a tüzet, mint valami sárkány, a kaláni vasgyár századvégi remekműve. — Hátizsákjainkat, ruháinkat leraktuk, szárogatni kezdtük: máig is orromban az ázott gumiköpenyegek és bakancsok „kirándulás-szaga”. Éjjeli szállásunk itt került, földre terített szénán vagy szalmazsákokon. Másnap, korán reggel a nagydiákok, vagy tizenöten, a természetrajztanárral fölkerekedtek, s nekivágtak az esőszitáló ködben a Zenoga tengerszeméhez vezető, meredek sziklaútnak. Apám, hogy ne maradjak lent a kietlen völgyben, ismeretlen erdészcsaládra bízva, másrészt, hogy a Riu Maré pisztrángjaival közelebbi érintkezésbe kerüljön, s az estére visszavárt csapatot málélisztben sütött pisztrángvacsorával fogadhassuk — velem maradt. Vágott két hosszú, érzékeny mogyoróvesszőt, mú'legyes horgot szerelt rá, s vállun- kon horgásztarisznyával kivonultunk az égerfás, fenyőcsemetés, páfrányos patakpartra. Ki törődött — a jó fogás reményében — a ködből szemerkélő permeteggel?. .. De két óra is eltelt, és egyetlen hal sem jelentkezett. Egy darabig mindketten a partról legyeztük, csapkodtuk a zúgó, hömpölygő örvényt vető súlyos vizet — míg egyszer csak szép, kőgörgetegből alakult, zöldellő kis sziget előtt találtam magam; bakancsomat, levetve, a parton hagytam, s begázoltam a sebes, hideg patakba. Apám a parton maradt, közelemben. Miután szerencsésen kievickéltem, a sziget túlsó oldaláról legyezni kezdtem az eredménnyel kecsegtető, mélyebb, nagy szikla alatt megtorpant vizet. És hirtelen, mintha hatalmas lámpát gyújtottak volna, vagy ég-darabnyi színházfüggönyt rántottak volna szét: kisütött a nap. Ami ezután történt, a versből már megtudódott, az írás elején. De, ahogyan már ott ígértem, a menekülés valódi, hiteles részleteit is el fogom mondani, hogy leleplezzem a költészet és valóság közti különbséget. Amikora második vagy harmadik viperát is átugrottam —a kemény vagy éles kavicsok, sziklák közt mezítláb! — ,és igyekezni kezdtem vissza a gázló felé, apám, kiáltozásaimra, talán nálam is rémültebben azon bakancsosán, ruhástul, ahogy volt, horgászbotját eldobva megrohamozta az övig érő, sebes vizet. Meg-megcsúszva, botladozva ugyan, de eljutott a szigetre. Körülnézett; egy levedlett kígyóbőr éppen a lábam előtt, 41
