Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Moldova György: Égi szekér
gyűjtés mindenütt a világon, tehát nálunk is! — bomba üzlet. A magyar rongyért nehéz valutát kasszírozhat be a népgazdaság. Ezek után nem is értette az olvasó, hogy ezt a komoly üzleti tevékenységet hogyan bízhatjuk a gyerekekre, akik félig társadalmi munkában, minden esetre jelképes összegekért, fillérekért hordják össze a kincset érő anyagokat. Nos, nem véletlenül idéztem fel a „korai” Mol- dovát, akiben a legjobb riporteri képességek testesültek meg. A szó szoros értelmében a földről, ha úgy tetszik a kukából „szedte fel” a témáit, hogy körüljárva, felmutatva szemléletformálóan újat mondjon róluk. Ezt az éles szemet — és elmét kell dicsérnünk későbbi sikerkönyveiben is, amelyeket a szénről, az Őrségről, vagy legutóbb a „könnyűnek” mondott textiliparunkról írt. Miután elolvastam azóta legendássá vált „vasút- könyvét” (Akit a mozdony füstje megcsapott) sokáig szorongva szálltam vonatra. (Az új tarifa persze ékesebben mozgósít majd minden utazási kedv ellen.) Bármihez is nyúlt eddig Moldova (kivéve a regényeit, de ennek az írásnak most nem Moldova szépprózája a tárgya) arany- nyá, érdekfeszítő olvasmánnyá vált a keze alatt. Ha voltak is (mert voltak!) laposabb, fáradtabb oldalai, kárpótoltak azokért vagy az izgalmas emberi sorsok, vagy a teljességigény, amellyel a tárgyát valósággal ízekre szedte. Még a Szent tehénben is, pedig abban már jelentkeztek a fáradtság jelei. Pontosabban szólva a módszer csapdái, amelyeket az író — éppen rutinjában bízva — már nem is akart kikerülni, átugrani. Mi Moldova „módszere”? Rendkívül egyszerű, ám a maga nemében zseniális. Alapállása, kíváncsisága mindig a miénkkel: az olvasóéval azonos. Azt a kétségtelenül kellemes érzetet kelti, hogy minket is bevon a nyomozásba, velünk együtt, vagy csupán a mi kedvünkért tanulja meg, veszi birtokba a témát. Nincsenek praekoncepciói és nem kommentálja agyon a megismert valóságot. Ettől marad a stílusa mindvégig közvetlen és megnyerő, az „éppen olyan, mint az életben” élményét adva az olvasónak. Moldova szociográfiái lényegüket, módszerüket tekintve riportá- zsok a szó legjobb értelmében. Ez a sikerének is a titka, hiszen napi és hetilapjainkban szinte ünnepszámba megy egy-egy olvashatóbb, élet- szagúbb riport. Ki vagyunk éhezve rá, s ha hozzájutunk, akkor több száz oldalnyit is hajlandók vagyunk elolvasni belőle. Már persze Moldova tollából. Ez az új kötete azonban nem sikerült. Már-már az szaladt ki a toliam alól, hogy unalmas, de ez igazságtalan lenne, hiszen éppen Moldova emelte meg a mércét. Minden esetre oly magasra, hogy most leveri a lécet. Furcsa játéka ez az életnek, vagy talán az írói szerencsének, hiszen — látszatra — éppen ebben a kötetében nyúlt a legizgalmasabb témához. Aligha van romantikusabb, titokzatosabb téma, mint éppen a repülés. Talán még a víz, a tenger fogható hozzá. Nehéz is megfejteni Moldova kudarcának okát. Most is szorgalmas és alapos volt. Kiment az isten háta mögötti repülőterekre, többször is felszállt dolgozni a pilótákkal, noha mindenkor tengeri betegséggel küzdött. Kaptunk bőségesen pletykákat, emberieket, politikáikat is, az összkép mégis egyenetlen, a kép és a könyv nem állt össze. Mintha fáradt lett volna a szerző, mintha menet közben elment volna a kedve tőle, de becsületből végigcsinálta, mint a repüléseket, háborgó gyomorral is. Azt sem mondhatjuk, hogy a téma periférikus, hiszen — lásd a Rongy és arany-t — Moldova rendelkezik azzal a képességgel, hogy a mellékest is fontossá tegye, másrészt nincs fontosabb téma még ma sem, mint a mezőgazdaság, amelyet ezek a pilóták szolgálnak. Alighanem itt van a bai, az aránytévesztés. A Szolgálat — maga a név is jelzi — csupán egyik ágazata, melléküzeme a mező- gazdaságnak. Igaz, ma már nélkülözhetetlen a repülőgépes növényvédelem, de nem maga a termelés. A könyv legizgalmasabb oldalai éppen ezért azok, amelyekben a mezőgazdaság, például a Tokaj-Hegyalja gondjairól ír. Egy hajdan világhírű, nagy hagyományú kultúráról, amely éppen az elmúlt évtizedekben pusztult el valóban látványosan. Nem újak ezek a tények, ismeretek, amelyeket Moldova feltár, hiszen a magyar bor- és szőlőkultúráról érvényesebb és drámaibb képet kaptunk Lázár Istvántól (Kiált Patak vára) vagy Zám Tibor riportsorozatából, a szeszmesterkedésekről. Ám — úgy tűnik — Tokaj szőlővesz- szejének sorsa mindenkor heves érzelmi hullámokat tud verni az olvasóban. Becsületbeli ügy ez — ebben igaza van Zám Tibornak, mert nagyon is jellemeznek egy kort az ivási szokások, s az a mód, ahogyan az itókát előállítják. Az is lehet, hogy indirekt módon ugyan éppen ez: a gyengébb minőségű borok ismerete idegeníti el az olvasót a könyv tárgyától. Tudva azt, hogy a repülőgépes szolgálat nélkül nincs modern szőlő- mívelés, s tudva azt, hogy így csak tömegbort lehet előállítani, de nem minőséget, maga a tevékenység is leértékelődik? Talán, mert maguk a megismert repülők hús-vér figurák, akik jobb sorsot érdemelnének. Nemcsak azért, mert minden fel- és leszállással az életüket kockáztatják, hanem mert valóban nélkülözhetetlenek, mert valóban milliárdos értékeket mentenek meg a leszórt permetlével. Kicsit bizony illúzióromboló is a kép, amelyet erről a szakmáról kapunk. Legalább olyan hátborzongató, mint a vasút, vagy a textilipar állapotáról írottak. Mégsem az az érzésünk, hogy itt is a tengert kaptuk meg a cseppben, hanem hogy furcsa, bizarr ez a légi világ, de valahogy távoli is, periférikus is. Ez (a hatás) pedig aligha az író szándéka szerint alakult így. Mintha szétfolyt volna a keze között az anyag, vagy túl keveset tud róla, túl korán írta meg. Kár, mert így mindenképp kevés. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.) HORPÁCSI SÁNDOR 92