Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - SZEMLE - Gál Farkas: Égni az ének áramán (Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett)
SZEMLE ÉGNI AZ ÉNEK ÁRAMÁN Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett Ha a könyv fülszövegében nem is lenne ott az utalás, hogy Kiss Benedek az életét tette föl a költészetre, verseiből akkor is egyértelműen kiolvashatnánk az eltökéltséget, s nyomon követhetjük azt, minden eredményével és kockázatával együtt. A költő — minden költő — ugyanis mindaddig önmagában hordozza a kockázat időzített aknáit, mígnem utolsó verse végére kiteszi a pontot. S talán ez a kockázat — nevezhetjük kísérletezésnek, az önkifejezés ösvénykereső mozdulatainak — adja a költészet értelmét, verejték, és liliomszagú izgalmát. Megtanulta a rimbaud-i leckét, amit József Attila soraiból már oly sokan ismernek: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni . ..” A kötet — jó szerkesztői érzéket tanúsítva — két részből áll. Az első Pörgetvén napok kereplőjét cím alatt harmincnégy, a második rész Létem, temetőm megjelöléssel harminchat verset tartalmaz. A könyv a címadó verssel indul, s rögtön az első sorokból igen erős József Attila- hatást olvasunk ki: . tömbökbe áll a sötét! Kopár az őszi ég ... s dermed a latyak katonás rendbe, akár a vasreszelék ...” A vers továbbépítése azonban már sajátosan Kiss Benedek-!, vagyis a költő — gyönyörű sorokban megmarad önmaga gyötrelmei, félelmei körében. A kötetre azonban mégsem ez a vers a jellemző. Továbbmegy a költő és szorongásoktól feszülő, nem egyszer megdöbbentően naturális képekben beszél a halálról — saját haláláról. A recenzens, aki csak a verseket ismeri, s szerzőjükkel soha szót nem váltott, azt mondhatná, méltatlan, noha nem érthetetlen ez a félelem, ez a túlzottan ismételt „búcsú az ifjúságtól”. Akkordok cimű versében például ez áll: „Harminc-esztendős csupasz magzat... éretten immár a halálra.” A verset 1973-ban írhatta (1943-ban született) feltételezhetően valamiféle érzelmi mélypontján életének. Szemére vetették már — épp a mostani kötettel összefüggésben — hogy Kiss Benedek pesszimista költő, versei telis-tele halállal, elmúlással, kínnal, fájdalommal, sötét színekkel. A megállapítás igaz. Igaz az is, hogy Kiss Benedek legtöbbször, sőt szinte kizárólag saját sorsán, saját életéért aggódik, pontosabban próbál beletörődni az elmúlásba, talán éppen azáltal, hogy kimondja szorongásait. Ez a „kimondás” valóban nyomja a kötetet, de éppen úgy nyomná, sőt hitelességét kérdőjelezné meg, ha elárasztaná egyféle parttalan optimizmus. Az aggódásra, a pesszimizmusra — sajnos — sokkal inkább feljogosítanak a világ jelenségei. Azt azonban senki nem vitathatja el Kiss Benedektől, hogy jó költő — költő az elszaporodott versírók között. Itt csupán két erős bizonyítékát említem ennek, noha a kötetből sok hasonlót lehetne kiemelni. Sugarak erdejében című versét így kezdi: „Apám elment, ment hegyesen, gőggel karózva . ..” Ez a gőggel karózva tökéletes telitalálat, tömör és költői kifejezése a közmondásnak: olyan büszke, mintha karót nyelt volna. A másik példa ugyanebből a versből: „Anyám gesztenyelomb-hajában ...” Itt természetesen gesztenyebarna hajról van szó, de azzal, hogy Kiss gesztenyelombot ír, egyben azt is kifejezi, dús, barna hajról beszél. Senki sem gondol zöld hajra, noha a gesztenye lombja zöld. A kötet második felében szereplő versek mu- a költő arcát, jelenlegi lelkületi állapotát. Ezek a versek már a pokolból fölfelé jövet fogantak, s íródtak. Itt találni a legtökéletesebb, legnagyobb költői erővel formált verseket. Ha van folytatás — márpedig van — csakis ez lehet az. A Létem, temetőm cím alatt összegyűjtött versek alapján senki sem foghatja a szerzőre, hogy pesszimista, borúlátó, önmaga halálát közelinek érző, istenhez fohászkodó ember. Mert itt, mindazt az erényét együtt és tisztán fölfedezhetjük, ami a könyv első felében még nem annyira egyértelmű, nem annyira nyilvánvaló, amit a szubjektum bizonyára indokolt szorongásai elhomályosítottak, s megkérdőjeleztek. Kiemelkedő darabja nem egy van ennek a résznek. A Véragancs szarvas gyönyörű befejező képével: „s nekiront a holdvilágban / égig meredő tűzfalaknak” — ezek közé tartozik. De említhetjük a Tábori posta, Akinek mázat - lan-cserép volt a marka, a balladai hangvételű Békaríkató, az Ahol elszunnyadt Melinda ifjúságsirató-átkozó, lidérces képekkel tűzdelt sorait / „Bűzbuttyantó sűrű iszap, gyöngyöt nyelő sárkány ...” „iszapból fölbuggyant álom: ifjúságom, ifjúságom”. Talán először, de mindenképpen az elsők között kellett volna említenem az András-napok című verset, amelyet teljes terjedelmében volna kedvem ide írni, mint bizonyítékát Kiss Benedek erős tehetségének. Ilyen hasonlatokat olvashatunk a versben: „Jéggel patkóit öszvénycsikó — a köd”... s előbb: „az éjszaka faggyal rakott szekér”. Vagy ez a strófa: „Erőnk erősödjék tűzünk égjen lánggal béküljünk a baglyot varjadzó világgal”. A kötet színvonala, a versek költőisége, a szép szó igényével írott sorok egyre emelkednek az 89
