Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - SZEMLE - Kovács Imre Attila: Holdosi József: Glóriás - Dac
utolsó lapokon. Nem hiszem, hogy tévedek (erre kizárólag maga a költő adhatna választ) ha azt mondom, hogy a kötet közepe táján, még az első részben található Pörgetvén napok kereplőjét című vers után kezdett új, pontosabban egészségesebb hangra találni Kiss Benedek. Ez a vers — természetesen nagyon távolian, még azt is elhiszem, hogy önkényesen —csendül össze bennem Petőfi: Sors, nyiss nekem tért, című költeményével. Kiss Benedek ezt írja: „Engedd, állhassak tavaszi tűzben újólag, talpig, ünnepien. Ötvözd szavamba csengők ezüstjét, lombosítsd ki énekem". Az új ég kinyílt, az ének kilombosodott. Jól példázza ezt a már említetteken túl Sinka zsákja című verse is, de Az Allegro barbaro, s leginkább az újabb távlatokkal, a messzelátás ígéretével örvendeztető Létem, temetőm, a kötet záró verse: „Fejemet ím, már fölemelem — néztem lefelé soká, soká! Itt lengek lobogó jelképeimmel ... s nem futhatok el soha innen. munkám ez, szerelmem, létem, temetőm! Fejemet lassan fölemelem.” Kiss Benedek új kötetében — amely fejlődésének egy befejezett s egy gazdagabb ígérettel indult szakaszát ötvözi — elsősorban ezt kötelességünk észrevenni, értékelni, s biztatásként kinyilvánítani. Mert amint már írtuk, Kiss Benedek jó költő, de az sem kétséges, hogy még jobb, elmélyültebb, tisztább lesz. Ehhez a felismert, tudatosan ápolt tehetségen túl szükséges, hogy ne kapcsolja ki az éneket, ne vesse magát sötétségre, mert az az igaz, amit Kikapcsolom az éneket című versében írt, még bizonytalankodva: „Talán ha hithez hittel térnék / lakhatóbb lenne a világ”. Igen. A világ csak annak lakható, aki hisz, aki akar és tud hinni, aki képes égni az ének áramán. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.) GÁL FARKAS HOLDOSI JÓZSEF: GLÓRIÁS — DAC Holdosi József 32 évesen második kötetét tette az elmúlt évek egyre növekvő könyvtermésének asztalára. Az első, a „Kányák”, 1973-ban jelent meg. Ekkor a szerzőt az év legjobb első kötetesének díjával tüntették ki. Most, második műve megjelenésekor és elolvasása után úgy véljük: ha volna „legjobb második kötet”, ezt nem Holdosi kapná, de nevét növekvő bizonyossággal kell a tehetségek közé számítanunk. A Vas megyei Vépről érkezett meg, először költőnek, majd írónak. Érzéseiben szülei múltjához tapad, a faluszéli utca képe kísér(t)i, a „falu szívéből számkivetettek világa, ahol együtt élt cigány, cseléd, napszámos és kommunista”. Bevallott árvaságán túl (apja harmincévesen halt meg) keserű hiányok fölé lombozódik epikája. Kisregényeiben ott áll a felismerés s az igény is: a szeretetlenség megszikkasztja az emberséget — a barátság felpuhítja a büszkeséget. A „Glóriás” Mikos Máté cigány-odüsszeiája, csak kalandjai alig fokozható tragédiák, feloldhatatlan árok ülte történések. A gróf elragadja szeretőjét, irigy bátyja szekér alá löki, hogy meg- némul, s így elesik a banda vezetésétől; elhalnak mellőle szülei, élettársa, a némaságát palatáblával gyógyító tanító, kirabolják és megverik, csecsemő fiát meggyilkolják stb. Talán túl sok is a csapásból, ezért kell Mátéból a mindentelviselés hősét megformálni, aki ha lázad — mivel énjével ellentétes viselkedésre kényszerül — megtébo- lyodik. Az elboruló elme egyre ördögibb bosszút agyai ki környezete ellen. Először beteg bátyja mellé késve hív orvost. Másodszor a gyilkos anya ágyába odacsempészi gyermeke oszló tetemét. Végül — s itt a groteszk körülmények látszólag élét veszik a tettnek — a legnagyobb nyomor közepette úgy dönt, hogy halálra eteti sógornőjét. A „Glóriás” mélyre nyúl egy kor és egy életforma piszkába: vérfertőzés, brutalitás, obszce- nitás, gyilkosság követik egymást a kisregényben. De a „naturálisabb” szerkezeti elemek mellett apránként felépül a mítosz is, a tisztaság, a magány szentségének mítosza. A kisregény figyelemre méltó epizódja Máténak a cirkuszosokkal való találkozása. Stílusának költői ereje igen hatásosan érvényesül, s allegóriába fűzi első regényének, a „Kányák”-nak rosszízű utóéletét is. A nyolcadik fejezet (egy részlete már korábban megjelent folyóiratban) sajnos kevéssé illeszkedik a szerkezetbe, túl nagy kitérőt tesz a történelem kedvéért a történettől. A „Dac” hősének, a szamaras Palinak úgy látszott, sikerül erőt vennie sorsán. A cigányfiú „karrierje” a Horthy-kor elnémítottjain tapos egyre följebb, mígnem rádöbben: az ő boldogulása másokat tragédiába döntött, s hiába nyúlt mohó kézzel a hatalomért, rá annak csak visszfénye jutott, sőt megalázta, legutolsó bűnös szolgájává nyomorította. A hatalom és az erkölcs konfliktusának jólismert dilemmáit vonultatja fel a kisregény; a főszereplő igyekszik kibújni a hatalom diktálta erkölcs normái alól, legyöngült lelkiismerete hamis elvekbe kapaszkodik, emberi kapcsolatai széttéphetetlen hálóba fonják. A kisregény folyamán az egyéni sorson átcsillanó „nagytörténelem” egyre inkább előtérbe kerül, áltörténelmi regénybe hajlik a mű. A motívumok ismételt felbukkanása ugyan még a „Dac” egységének 90
