Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Létay Lajos: Ahogy szíved dobogja. Emlék, Évek, Útón, Rusztika (versek)
ÉVEK Napszítta régi szövetekben sétálnak az öreg urak. Nadráguk szára meg-meglebben, verdesi vánnyadt combjukat. Jó meleg van már az utcákon, libbennek, villannak a nők, átsüt a nap lenge ruhákon — mint húsz évekkel ezelőtt. ÚTON Leningrád felé ro bogott vonatunk a nagy éjszakában, de álmot rám csak nem hozott se éj, se út, hiába vártam. A hálókocsi függönyén időnként elsuhanó lámpa lobbant s az átszüremlő fény rá-ráhullott a szomszéd ágyra. Mikor az első verset írtuk, s azt hittük csak rólunk beszél mindenki, s vad hajunkba borzolt liliom-újj, tavaszi szél... Napszítta régi szövetekben sétálnak az öreg urak — Ideje lenne elővennem régen letett ruháimat. Zinocska aludt. Úgy aludt alig egy karnyújtásra tőlem, mintha nem csattogó vasút vinne — őt réten vinnék ölben. Honnan tudhatta volna, hogy én már megannyi állomáson, mi felragyog, mit elhagyok, csak felderengő arcát látom. A haja szétomlott puhán, aludt, mintha a lányom lenne — Annyi tovatűnt év után miért is jutott most eszembe? RUSZTIKA Aranyló fürtökbe kötözve látlak ma is mindig, kukorica. Nagy fogakkal nevetsz az eresz alján, míg csöndesen búcsúzkodik s opálos lágy fényekben, lágyatag sugárzással tovaúszik a szeptember: belőled, mint tengerpartok forró kavicsából, édes fűszerillatok szállónak. Magvaiddal csöndes meleg esők selyme simul tenyerembe, amint elbűvölten csodálom a sorok arányos, áldott arhitektúráját. A héj alól, a kemény bensőből — megkövült álmából egy ősvilágnak a gondokat, apáim tegnapi, vad nyarait, kínját érzem ki én. Ezért talán, hogy összerezzenek ma is, ha megvillant az őszi fény, füzérbe font arany kukorica, ajándék, áldás — már mindenkié!
