Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Kántor Lajos: Tárgyak, természet, történelem (Vidéki őrhelyek)

restben élő Ovidiu Birlea fejtette ki a centenáriumon, hogy a román és az egyetemes folklórtudományban egyaránt páratlan az a munka, amelyet Bartók Béla az erdélyi román népzene feltárásában, rendszerezésében végzett, a bármilyen oldalról érkező gáncsoskodások közepette, sokszor egymaga szállva szembe a gyűlölködéssel. Birlea Bartók-csodálatára jellemző, hogy a művészi alkotás és az elmélet, a tudományos kutatás bartóki mélységét a reneszánsz mesterekhez, Leonardo da Vincihez, Leon Battista Albertihez hasonlítja, s a román kultúrában Lucian Blagát nevezi ebben rokonának.

Ne féljünk hát a divattól, ne idegenkedjünk valamitől csak azért, mert naponta giccs-változatait tálalják nekünk. Az intés visszafelé természetesen már értelmetlen, de arra jó, hogy önmagunkba nézzünk. A saját utamat gondolom újra, kimaradásomat a „divatból”, az alkalmi találkozásokat a „nomád nemzedék” egy-két mesterével, gyakorló részesével.

Népdalokra, zsoltárokra kisgyerek koromban még édesapám tanított, ám iskolaéveim nem voltak fogékonyak e műfajokra. Talán nem az iskola (és nem én) — a kor volt a hibás. A kolozsvári egyetem, a Bolyai-kórus kínálta az újabb, a közvetett alkalmat (az ötvenes évek közepén), Bartók és Kodály dalaival; vegyes karunk Székely keservesének szólamait ma is tudom, akárcsak a lányok Esti dalát. S ha csupán az Arany János utcai aula nézőterén ülve, vagy a próbaterembe diákszövetségi megbízásból látogatva is el, az egyetemi tánccsoport tündöklésének lelkes figyelője voltam, szinte addig a pillanatig, amíg alapító tagokat adott a marosvásárhelyi népi együttesnek. És aztán ismét szünet következett. Az évtized végén úgy tűnt, másfajta dallamok, dallamtalannak ócsárolt hangzatok jogáért kell kiállni a fórumra, már amennyire fórum volt az akkori fiatal irodalmárok előtt a Kolozsvárt (esetleg Bukarestben, Marosvásárhelyen) megnyíló közlési lehetőség. Tulajdonképpen szemérmes avantgarde-nak mondanám mai szemmel, tudással azt, aminek az elismertetéséért hadakoztunk — és amiből később nőttek ki a maradandó értékek. Mintha a népdalozók a másik oldalon álltak volna.

Később, látszólag már a sáncokon belül, egyre inkább föl kellett ismerni, hogy a frontok nem éppen így rendeződnek. Az intellektualizmus nem mentsvár mindennel szemben. József Attilának, Szabó Lőrincnek sem volt az. Nagyjából e felismerés táján találkozhattam először a „nomád nemzedékkel” (ők se tudták, hogy majd így nevezik őket): egy Szamos-parti bérház nyolcadik emeletén Faragó Laura népdalait hallgattuk, „élőben” (lemezei jóval ezután születtek). Aztán énekes Budai Ilona is eljött, és ő már a díszítőjelzőt adományozó Nagy László unszolásának engedett, a Mikes Kelemen utcában, ugyanolyan meglepetést keltve a rögtönzött, baráti hallgatóság körében, mint korábban az ifjú lírikus Kovács Pista még ismeretlen útitársa.

Csűrdöngölőre már nem került sor sem a blokklakásokban (legfeljebb húsvéti öntözés után), sem csendesebb környezetben (esetleg házibulin mégis), a tapasztalat- szerzésre egy-két közös bolyongás adott új alkalmat. A szalmakalapos körösfői hármaskép (Nagy László, Kormos István, Kiss Ferenc) mellett Vistán is készült fénykép a csapatról ott, ahol a fekete—piros gyöngyöket vásároltuk, és a kerítés mellett heverő faragott kőfejet néztük. A legszebben kifaragott fej azonban a Nagy Lacié volt Sok-sok felvétel őrzi ezt a büszkén viselt költőfejet, a legpontosabbat, a legplasztikusabbat és a legfestőibbet mégis Kormos Pista készítette. Hangfelvétel egyben — nem Nagy László hangjáról, hanem azokéról, akik a portrét felrajzolják; a hetvenéves parasztasszony (a költő anyja) hangján: „Miért fehér a te fejed, Jézusom? Nem kéne még az. Hiszen a szemed cirmosán nevet, mint a kiscsikóé, hiába ezeréves a homlokod. Ilyen homlokot láttam egyet lánykoromban, jövet a Somlóról, László-napon, amikor a legények messziről integetve hívtak engem, bolond lányt az iszkázi búcsúra. Ölég régen volt ez, nevettek, ahogy a pántlikás botot égre emelték, de a te egyetlen nevetésed

86