Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Kántor Lajos: Tárgyak, természet, történelem (Vidéki őrhelyek)

gyöngyebb. Mindig szélben a fejed, fijam. Vigyázz magadra, mert én elmegyek, örökre a földbe, neked maradás a sorsod. Úgy élj.” A körösfői szalmakalapot már egyik költő sem teszi a fejére. Elsőnek Kormos, ke­véssel utána Nagy László lett hűtlen hozzánk. Előbb még elbúcsúztatta Szilágyi Do­mokost. Fehér gyászt ölthetnek értük az asszonyok. (Ahogy Moldován Domokos filmjén láttam.) Vagy inkább helyettük is énekelhetnek. Énekelhetünk. Járhatjuk a jegyzett és jeltelen őrhelyeket. Türelmesen várakozva a gyakran leeresztett sorom­póknál, vonatelhaladásig. FESTŐK NYOMÁBAN A jeltelen és mondhatni jellegtelen zsögödi házhoz régen is odataláltak a távolból érkezők (a szomszédok, barátok nyilván keresgélés nélkül), amikor a Csíkszeredába vezető út mentén még nem késztette lassításra az autósokat a falusi környezettől elütő, szögeivel az eget szúró üveg—fa épület. A látványos kiállítási csarnok, a Nagy Imre Galéria mögött szerénykedik az a ház, amelyben én még (húsz éve talán) úgy jöttem — a Szeredából elszármazott Fodor Sándor és az udvarhelyszéki, de itt teljes jogú polgár­ként honos, Imre bácsitól fiaként szeretett Kányádi Sándor mögött meghúzódva —, hogy csak éppen sejtettem: szentélyben járok. Keveset tudtam a döfős szavú gazdáról, s arról a háttérről, amely bizonyság és magyarázat a képekhez, az életműhöz. Ahogy ő fogalmazta: „A természeti világ volt az alapja az életemnek. Ma is az. Sajnos, a mai emberi társadalom majdnem felrúgta a természetet, és nem barlanglakó, hanem Babi- lon-lakó lett. Toronylakó, és a természetet egyenesen megtagadta.” Ezek a szavak per­sze nem akkor ragadtak meg az emlékezetemben, hanem egy interjúból valók, azon ritkák egyikéből, melyekben hajlandó volt a Mester mondani is valamit, válaszolni némiképpen a kérdésekre. Én ilyesmivel nem is próbálkoztam, sem ott Zsögödön, sem később, kolozsvári lakásában, a Nyárfasoron; egyetlen kérdést szögeztem neki, már jócskán a hetvenes években (ezek neki a nyolcvanasok voltak!), Kányáditól erősen támogatva: hajlandó volna-e nálunk, a Korunk Galériában kiállítani a grafikáiból? A többszöri győzködés, majd a tárlatrendezés során nyílt aztán alkalmam Nagy Imréről, az emberről többet is megtudni, amikor kérdés nélkül nyilatkozott, mondott véleményt, vagy éppen ő kérdezett, ravaszkásan és kíméletlenül. Nem tartozott az alkudozók fajtájába, most azonban megalkudott; mégpedig amikor bejött megnézni aszóban for­gó (szerintünk tágas és világos) helyiséget, csak annyit mondott: pince. De végül hagy­ta, hogy elhozzuk néhány rajzát, fametszetét, és ha nem is a megnyitóra, egy délelőtt csak eljött, sőt dedikálta pár embernek a katalógust. Nagy kár, hogy nem készülhetett magnófelvétel azokról a zsögödi napokról, amikor még Nagy Imre és Móricz Zsigmond találkozott az öreg házban. Móricz is, majd Nagy Imre is (visszaemlékezésében) feljegyzett valamit erről a látogatásról, hallgatásaik, szót- lan egymást-vallatásuk viszont tovatűnt a pillanattal. És milyen szikrázó lehetett, ha Tamási Áron ugratta zsögödi barátját vagy a festő az írót! A határozott tusrajzban s a szigorú metszetben persze sok ilyen pillanat sűrítődik, a vonal is összegezés, akárcsak az írásba rögzített szó. „Nem hinné az ember, mennyi értelmes embere van a kisebb­ségi életnek — írta Nagy Imre 1937-ben naplójába, Tamásiról, a Vásárhelyi Találkozó napjaiban. — Ki lehetne egy világot forgatni, billenteni a helyéből, ha egy akarattal mozdulnak. (Persze szellemileg.)” Mert az ugratások, a mély hallgatások mögött ilyen igazságok rejtőztek. Mások is eljutottak Csíkzsögöd közelébe. A jószemű műértő korán megsejtette e nehezen megközelíthető ember festészetének lényegét, ha egymás szavát nem értet­ték is. Sajnos, erre a művelődéstörténeti mozzanatra sem kérdezhettem rá Zsögödön 87

Next

/
Oldalképek
Tartalom