Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Kántor Lajos: Tárgyak, természet, történelem (Vidéki őrhelyek)
KÁNTOR LAJOS TÁRGYAK, TERMÉSZET, TÖRTÉNELEM (Vidéki őrhelyek) Palackpostaként érkezett, noha egyenesen a címzetthez; és van még lehetőségem megköszönni a feladónak, Zelnik Józsefnek kép és szöveg szép összhangját,amelyet sikerült megvalósítaniuk, a hetvenes évek nosztalgikus krónikájában, ifjúság és népművészet újra-összetalálkozását hírül adó könyvükben. A Nomád nemzedék fedőlapján a tarka mezőben virágot szedő kedves lány nem felém jön ugyan, de nekem akkor is szabad őt nézni, mielőtt még a könyv olvasásába mélyednék. A dedikáció egyenesen felszólít az emlékezésre, a közös bolyongások felidézésére: énekes kedvű, táncos hajlandóságú lányok is jöttek a néhai útitársakkal, Nagy Lászlóval, Kormos Pistával. És lám, az egykori „sofőr”, aki a költőket és az irodalomtörténész kalauzt(sztalkert?) fuvarozta, most elénk varázsolja a látottak egy részét, illetve értelmezi a vágyakat, kezdeteket, szükségleteket — okosan, lendületesen, ám tudományos mértékkel. Nézem a fényképeket, s egy táncházi felvételnél — „Székiek a sor élén” — megállók: én volnék ott a sarokban, szemüveggel, erősen takarva, nem a táncot tanulók, hanem a nézők között? Nem, mégsem, a terem számomra ismeretlen, aztán a sörpocak és akkoriban a szemüveg... Különben sem lehetett engem egykönnyen lencsevégre kapni táncházakban, klubokban ... amit persze nem dicsekvésnek szánok, csak megpróbálom ellenőrizni magam. Még ha abban az első széki lakodalomban fényképeztek volna, amikor minket is berángattak a körtáncba ... és én, a nosztalgiáktól és divatoktól egyaránt idegenkedő, javíthatatlan urbánus hirtelen megéreztem a mozdulatok közösségét, azt az egészen más természetű erőt, mint amely az én ifjúságom városi párostáncait éltette . .. ÚJMÓDI NOMÁDOK A kötet előszavában Zelnik „a divatok áradásaiban vergődő ember” személyiségkeresését, illetve a folyamatosságot kifejező, a történelemben a humánumot hordozó gesztusokat tartja meghatározónak, mármint a felélénkült hagyományápolás, hagyománytudatosítás ösztönzőjének. A jelenség következetes végiggondolása természetesen vele is rákérdeztet a „szerepjátékokra”, a felmentő választ azonban könnyen megtalálja az irracionális elvágyódással szembeállított belső azonosulásban, az öröm felszabadításában, az ünnep méltóságához való visszatérésben. Csoóri Sándor költőpróféciával veri vissza a századunk utolsó negyedében (nálunkfelé) egyre jobban hódító „nájmódit” érő vádat, a népdal, a néptánc, a népzene, sőt a népi ruhadarabok reneszánszát megkérdőjelező kérdést: ,,.. .soha magával ragadóbb divatot! Soha lelkesítőbbet és utánoznivalót! Elvégre itt olyan divatkirályok uralkodnak, mint Csokonai, Petőfi, Arany, Bartók, Kodály, hogy csak a magyarok közül is a legnagyobbakat említsem. Elgondolni is vereség: ha ők nem teremtenek divatot, mennyivel kevesebbet tudnánk magunkról, hogy kik vagyunk, miféle földek, indulatok, játszadozások, félelmek, dühök, elborulások szülöttei”. Mennyivel kevesebbet tudnánk magunkról — és szomszédunkról, a velünk együttélőről, a közös múltról is, tehetjük hozzá, Bartók nevét olvasva. Bartókét, akit nemcsak mint korszakos jelentőségű zeneszerzőt, hanem mint a gyűjtésben és értelmezésben kiváló folkloristát is a magáénak tudhat több nép, Közép- és Délkelet-Európa, sőt Ázsia tájain. Az egyik legkitűnőbb román szakember, a Buka85
