Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - A szárszói konferencia négy évtized távlatából (Tizenkét résztvevő vallomása, tanúságtétele - sajtó alá rendezte: Győrffy Sándor)

fejtheti s amelyhez ellenséges történelmi erők közepette is ragaszkodhat. De ha Európa a népek igényeinek szabad érvényesülését nem is engedi meg többé, kevesebb lesz, ami közt választhatnak s több, amihöz alkalmazkodniok kell, maga a modell nem vált fölöslegessé: azt, ami a népekben szívós és elpusztíthatatlan, a fejlődés előbb- utóbb respektálni és használni fogja. A mi nemzedékünk legjobbjai magányos alkotók voltak, akik munkájukkal elfoglaltan csak egy-egy, sokszor bizalmatlan oldalpillantással mérték fel egymás teljesítményeit. Tulajdonképpen ennek a harmadik nemzedéknek a szívében váltak mégis egy nemzedékké, ami gyűlölködéseikkel, elvi ellentéteikkel nem törődve, magyar szempontból fontos mondanivalójukért fogta egybe őket Sinka Istvántól Erdei Ferencig. Aki egy-egy konferenciájukon, mint például a szárszóin megfordult, az elhiszi, hogy nem volt magyar nemzedék, amely ekkora várakozással, fiatalos hittel, bennünket is meglepő tájékozottsággal tekintett a lassan világosodni kezdő jövő felé, mint ez, amely számban is olyan jelentős volt, hogy első körültekintésével megtízszerezte az igazi olvasók rétegét. A németek még Sztálingrád felé nyomultak — 1942 —, de ők már a szárszói barakkok között egy aranykor képét szőtték, amelynek a létrehozásában az ő ifjúságuk majd értelmet talál. Aranykor — ez lett volna a regény címe, amelyben azt akartam megírni, mi lett a következő évtizedekben abból a 10—15 fiatalból, akiket az ország különböző tájairól összeverődve ennek az aranykornak a megejtő álma tett barátokká. A regény persze korántsem lett volna olyan ragyogó, mint a címe. Mert ha ez a nemzedék volt a legnagyobb reménnyel, a legnagyobb készültséggel induló, ez lett a legtragikusabb is. A nemzedék legjellemzőbb alakulata, mint tudjuk, a NÉKOSZ volt. A vidéki, többnyire kisparaszt-származású, szocializmussal eljegyzett fiatalság nagy része, amelyhez én is szóltam, a népi kollégiumokon át indult meg a méltó munkatért ígérő közélet felé. A nagy csapás, amely szétszórta őket, a Rajk-per volt. Megtizedelésük, csalódásuk története azonban ezzel nem ért véget. Sőt, mintha tartana még ma is.” — Ezt Németh László még 1969-ben írta, épp akkor indult meg a NÉKOSZ-dokumentumkötet anyaggyűjtése, azóta a helyzet már változott. „Nos, énnekem nincs személyes okom ezt az ifjúságot védenem. Nehéz éveimben nemigen volt, aki fölkeresett, bátorított vagy éppen védelmezett volna. De azért nem tartom igazságosnak a sommás ítéletet. Ha azt a relígiót, amelyet belőlünk szíttak, nem is tudták államvallássá tenni, ezt nem is várhatjuk tőlük. Az, hogy szocializmusunknak magyar színe támadt, elsősorban nekik köszönhető. Ahol egy magyartanár, muzeológus, rádiós, színész, karmester, íróféle nehéz misszióként vállalta, hogy szerény eszközeivel olyasmit hozzon létre maga körül, ami a hajdani eklézsiákra emlékeztet, többnyire e tragikus nemzedék sok mindenen átment tagjai bukkannak elő. Különösen feltűnő ez, ha a fiatalabbakkal hasonlítjuk össze őket, akik az ő irodalmi, zenei vallásuk helyett a beatzenén nőnek fel s nem a Bartók Bélák és Móricz Zsigmondok, hanem tudjuk, kik a klasszikusaik. Én, aki részvétlenségükből elég fájdalmas ízelítőt kaptam, hadd tegyek bizonyságot a hűségükről.” —Azt hiszem, mi is tartozunk azzal Németh László emlékének, hogy a magunk részéről igyekezzünk tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően értékelni az ő hűségét a magyar néphez és a szocializmus ügyéhez.

Pár szót még Veres Péterről. Milotay István a szárszói konferencia előtt nagyon érdekes cikket írt az Egyedül Vagyunkban, vezércikk-ként. „Ez az idő megint olyan idő” — ez a vezércikk címe. Arról szól: Veres Péter az egész készülő magyar népfronttal együtt ugyanarra számít, mint a múlt világháború alatt, 1918-ban Károlyi Mihályék és Kun Béláék: arra, hogy elveszítjük a háborút és ennek a nyomán ugyanúgy a belső összeomlás és forradalom következik, mint akkor. Erre a nagy fordulatra Veres Péter és társai nemcsak számítanak, de áhítják is ezt. Attól a — Milotay szerint — gyógyíthatatlan naivságtól megverve, hogy ami 1918-ban Károlyiéknak és 1919-ben Kun Béláék26