Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - A szárszói konferencia négy évtized távlatából (Tizenkét résztvevő vallomása, tanúságtétele - sajtó alá rendezte: Győrffy Sándor)

Erdei Ferenc tehát, visszatérve Szárszóra, feldolgozva az 1935 után kibontakozott magyarországi, a népfront-mozgalom körüli viták tanulságait, a tudós társadalomkutató meggyőző erejével valóban irányt mutatott Balatonszárszón, amit a szárszói konferencia résztvevőinek, merem mondani, 90 százaléka — cáfoljanak meg a jelenlevők, ha nem így van — elfogadott. Meghatározta a magyar népfront-mozgalom feladatát, a harcot a munkás-paraszt szövetségért, a demokratikus, majd a szocialista átalakulásért. Ilyen konferencia azt hiszem, legalábbis tudomásom szerint, a többi német-megszállta országban nem volt. Nem tudok róla, hogy Olaszországban, Szlovákiában, Romániában lett volna egy ilyen féllegális konferencia, ahol ötszázan ötvenezer olvasót képviselve összegyűltek ... Azt hiszem, ha valami büszkesége lehet a magyar ellenállásnak, Szárszó az volt. És az lehet véleményem szerint Németh Lászlóval együtt is.

Szeretnék most a kérdés közepébe nyúlni. Németh László is kíméletlen bírálatát adta Szárszón a fennálló társadalmi rendszernek. Felszólalása teljes erővel mozgósított a fasizmus ellen, mint ahogy egész addigi munkássága is a német veszedelemmel szemben. Szabó Dezső munkásságának is volt ilyen korszaka, Bartók Béla és Kodály Zoltán körül is kialakult hasonló mozgalom. Ugyanakkor Németh László társadalmi szempontból is a Horthy-rendszer kritikáját adta Szárszón: „Az a rendszer, amelyben az 1919-i forradalom leverése óta élünk, még szűkebb, sivárabb, mint a régi katasztrófákkal ránkszakadók. Arisztokrácia, klérus, nagytőke, nagy fénnyel iktattattak vissza tekintélyükbe” és így tovább, oldalakon keresztül. A jövőt illetően is lényegében egyetértett Erdei Ferenc prognózisával. „Akármilyen nagy megnyomorodást tartogatnak is számunkra a most jövő hónapok, ugyanakkor óriási rés is nyílik, hogy a magyar nép legjobb gondolkodóinak tervei szerint minél nagyobb tömegek javára rendezze be az életét.”

Bizonyítani szeretném, hogy Németh László elképzelése is lényegében a szocializmus irányába mutatott, amit később Aranykor címen regényben kívánt megírni, épp a szárszói konferencián részt vevő generáció életéről szólván. De valóban hozzátette: „és mégis aggodalommal nézek a most következő hónapok elé. S nagy, örvendetes meglepetés lesz számomra, ha az átalakulás nem karikatúrájául üt ki annak a magyar forradalomnak, amelyre mindnyájan számítunk.”

Azok közé tartoztam a konferencián — akkor már egy éve Györffy-kollégista voltam —, akik akkor, 1943 augusztusában Balatonszárszón nem értettünk egyet Németh László aggályaival. Négy évtized múltán mégis elmondhatom, jóllehet a történelem az alapvető kérdésekben a vele vitázókat, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet, Nagy Istvánt, Veres Pétert, Kardos Lászlót, a Györffy-kollégium igazgatóját igazolta, sajnos, némi igaza Németh László aggályainak is volt. Volt? Lett! Sajnos, lett. Bár jobban odafigyeltek volna a címzettek, akik bekerültek — ahogy ő mondotta — „az átalakulás vezérkarába”. Csak a XX. kongresszus után döbbentem rá — legalábbis én —arra, hogy néhány előzetes óvása igazolódott. „Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet. Minden attól függ, kik milyen módon alkalmazzák”. Németh László aggályaiban volt némi bölcsesség: „A legnagyobb gondjuk arra legyen, hogy a nemzet keze fölöslegesen be ne véreződjék” — mondta. A személyi kultusz,a hazánkban egy időre eluralkodott szektás, dogmatikus módszerek időszakában, sajnos, nemzeti tragédiát szült.

Németh László köteteiben sem a 42-es, sem a 43-as konferencián való felszólalása nem őrződött meg — hacsak hagyatékából fel nem bukkannak —, de mindenesetre legutolsó könyveiben, a Homályból homályba címűben és most az Utolsó széttekintés- ben is többször ír arról, hogy miképpen torzíthatja el a ránk maradt betű a történelmet. Hát ezt mi, történészek is tudjuk. „Az én két szárszói beszédem sorsán látom. Az 1943. évit ugyan kinyomatták, sajnos, nem pontosan, azóta is sokat emlegetik és idézik, többet, mint illene — és én vállalom is. Sőt, ha a vád után szólhat a dac is, életem legnagyobb hőstettének tartom.... Nagy István azt mondta: megérdemelném érte,

23