Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Salamon Konrád: Szárszó, 1943

sén, ennek megfelelően az egyes nagyhatalmak iránti kritikátlan rajongáson, s a társadalmi fejlődésnek azokat a népi és demokratikus elemeit fogalmazta meg, amelyekkel lehetséges az időszerűvé vált gyökeres változtatásokat úgy megvalósítani, hogy a dolgozó tömegek és a magyarság érdekeit egyaránt szem előtt tartva, az egyes külföldi példák kizárólagos másolása helyett csak a tapasztalatokat vegyük át. Ezeket a tapasztalatokat aztán ötvözni lehet a magyar valósággal, mert nem mondanak ellent megőrzésre érdemes történelmi hagyományainknak és nemzeti érdekeinknek. Az ellentétek abból fakadtak, hogy a hagyományos baloldal igenelte ugyan a társadalmi fejlődés polgári, illetve szocialista elképzeléseit, a népi és nemzeti hagyományok megőrzéséről azonban kevés szava volt. Velük fordult élesen szembe a harmadik út híveinek az a csoportja, amely viszont a polgári és szocialista hagyománnyal állt hadilábon, és a nemzeti sajátosságok jelentőségét túlozta el. így ők sem a Kisebbségben utolsó lapjain megfogalmazott „józan következtetésekre” figyeltek, hanem annak sarkított megállapításaira. E két részről is tapasztalható „sajátos olvasat” járult aztán hozzá, hogy e kis könyv Németh László életművében olyan központi helyre juthatott.

A félreértések mindenekelőtt abból fakadtak, hogy a fajelmélet dühöngésének csúcspontján ki-ki képtelen volt tárgyilagosan szólni és tárgyilagos közvéleményt találni a nemzeti sajátosságok témájában. Amikor pl. Kodolányi János arról írt, hogy a „kis népek feltámadásának, vagy megmaradásának elengedhetetlen feltétele a történelmi múlt s a fajta jellegének ismerete”, s ezért nem maradhat ki a vizsgálatból az „eurázsiai lélek” sem, amelyet szerinte „Németh László mélymagyarságnak nevez . . .”18 — többen szisszentek fel, mint vették észre, hogy ez az „eurázsiaiság” a magyar függetlenség védelmének szándékát tartalmazza és nem többet. S arra is jogosan figyelmeztetett Féja Géza némely európereket, hogy ha a magyarság „keleti származását megtagadja, távolról sem lesz európaibb, legfeljebb silányabb, szegényebb.”19 Ugyanakkor az is tény, hogy magukat a népi gondolat híveinek vallók közül számosán ellenségnek tekintették azt, aki a magyarság nevében „Nyugaton kovácsolt fegyverrel akar védekezni”,20 amint erre Szabó Zoltán utalt a kölcsönös egyoldalúságokat bíráló cikkében.

Nem kevesen azért vádolták nacionalizmussal a történelmi hagyományokhoz ragaszkodó harmadik utat, mert nem értették meg a nemzeti eszményeket őrző író és népe kapcsolatának jelentőségét, amelyet Németh László így fogalmazott meg: a „magyar írónak népébe kell húzódnia”, mert az „álmilliőjét végképp elvesztő magyar író nem lehet meg proletár-népe testmelege nélkül s a magyar nép nem őrizheti meg egyéniségét, ha nemzetisége csak nyelv és véletlen helyzet lesz, s nem létét belülről, íróiból átjáró: sors, biztatás, kultúra, hit.”21 Azaz „nemzeti egyéniségünket” — mely több, mint az anyanyelv megőrzése — csak a népért élő szellem és a szellemet követő nép kölcsönös együttműködésével tarthatjuk meg. Sajátos helyzetéből következően mindebben kiemelkedő szerepet kell játszania a magyar irodalomnak: „Midőn a nemzetben minden a nemzet teste ellen fordult s mint az öntudatzavarban szenvedő beteg, avval pusztította magát, amivel védeni és kormányoznia kellett volna: a bomlott idegrendszerben megmaradt egy ép központ: az irodalom, amelyben az öntudat elsáncolhatta s ahonnét a belátás újrateremthette magát. Ennek a világos dúcnak a munkája, hogy a magyarságban ma van néhány ezer lélek, amely . . . tudja, hogy neki egy rendkívüli megpróbáltatásra, az eddiginél is sokkal súlyosabb kisebbségi sorsra kell ősei földjén elkészülni.”22

Mivel Németh László a legelsők közt figyelmeztetett a magyar társadalom 1919-et követően általánossá vált betegségére, a nemzeti tudatzavarra, értetlenséget váltott ki azokból, akik már régóta kész, tudományos elképzelésekkel rendelkeztek a társadalom átalakítására, s így ez újonnan keletkezett, korábban kidolgozott tételeik közt nem szereplő kórt — mivel maguk is benne szenvedtek — eleve képzelgésnek tartották.

7