Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Juhász Antal: Búcsú Szentkúton
— Engem a szüleim nem akartak engedni, azt mondták, gyenge vagyok, nem bírom az éneklést. Hál’ istennek azért nem lett semmi baj, már ötven esztendeje múlt, hogy járok a búcsúkba. — Mikor volt először a pálosszentkúti búcsúban? — Még húszéves se voltam, a bőgi búcsússereggel jöttünk, úgy kétszázan. Szombaton reggel nyolc órakor elindultunk, ideértünk délután négy órára. Beköszöntünk, azután a stációt eljártuk. Hétszer végigjártuk azt az utat, amit a búcsúsok mögtösznek. — Hol szálltak meg? — A stációs képek alatt — mutat az árkádos színre. — Lekaszálták a szénát és oda- hordták. Hoztunk magunkkal plédeket, de nemigen aludtunk, mert egész éjjel éneköl- gettünk. Egyik búcsús sereg kezdte, mikor elhagyta, a másik folytatta az éneköt. Ez így mönt röggelig. — Akkoriban hány búcsús sereg jött össze? — Amikor én először itt voltam, hetvenkét búcsús sereg érkezett. Mindnyájan gyalog jöttek. Sátoros kocsin volt a portékánk, de vendég kocsik is jöttek, tíz-tizenöt kocsi egymás után. Aki elfáradt, fölülhetött. Vasárnap, amikor vége lőtt a misének, délután elindultunk. Alpárig möntünk, ott mögaludtunk. Volt jó helyünk mindnyájunknak. Hétfün röggel bemöntünk. Alpárra, ott misét hallgattunk és onnan vonattal möntünk Újbög állomásig. Ott már vártak az otthonvalók, úgyhogy három-négyszázán is ballagtunk hazafelé ... 1945 után vonaton utaztak Szentkútra, tíz-tizenöt éve pedig külön autóbuszt bérelnek. Pálinkás István búcsúvezetőnek a téesz-szervezés előtt tizenhat hold földje volt — tizenkettő a maga és felesége öröksége, négy holdat ragasztottak hozzá —, ma feleségével a nyugdíjból és háztájiból él. „Ezen az egy hold földön is meg tudunk élni” — mondja. A jakabszállási búcsúvezető fényképezni való parasztfej: barázdált, barnapiros arc, kissé lelógó fehér bajusszal. ízes kecskeméti tájszólásban szólal meg: — Addig volt jó, míg az ág el nem csapott. . . Mióta fölcsöpörödtem, alig maradtam el búcsúból. Süldő gyerök voltam, már könyörögtem: édösanyám, szeretnék elmönni a búcsúba. Mikor möghallottam az énekszót, nem tudtam nyugodni. Mindig szerettem én az éneköt. A kocsmában is éneköltem, meg temetésökön. Ha möghalok, nem lösz senki, aki a temetéseken éneköl majd. — Hogyan lett búcsúvezető? — Csak hét-nyolc éve, azelőtt bujtár voltam a nagybátyám mellett. Ő a nászasszonyától kapta a kántorkönyveket. Három nagy könyvem van, tele búcsújáró énekökkel. — Családja? — Hallja, nagyon sokat köllött dolgozni, míg a magam lovát hajtottam. Negyvennégy éves házas vagyok, de míg otthon voltam, a szülők parancsoltak. Három holdat örököltem apámtól, negyvenhatot fogtam mellé. Sok kenyeret köllött abból szelni! Tizenegy gyerököt neveltem, mind a maga szárnyán van . . . Nagyapámtól hallottam — ő is vallásos embör volt, nem maradt el egy búcsúból se —, a szomszédjában református embör lakott. Azt mondta nagyapámnak: Minek mén kend búcsúba? Inkább dolgozna. — Következő héten a szomszéd nem tudott dologba mönni, fájt mindöne. Nagyapám visszakérdözte: No, miért nem dolgozik kend? Azt mondta, a búcsú helyett is inkább dolgozna!... Közben szakadatlanul érkeznek. Dolgoznak a helypénzszedők, telnek a kocsisorok. Eloszlottak a szombati esőfelhők, száz ágra süt a nap, mégsem rekkenő a hőség, mert szél is fújdogál. Igazi kirándulóidő. Kilenc óra után a templom körül megtorlódik a búcsúsok serege. Egymást követik 63
