Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Buda Ferenc: Ural Batir (baskír népi eposz - részlet, a fordító jegyzetével)

Hajdan, hajdan, hajdanán, Mélységes idők hajnalán,

Túl minden szárazföldeken,

Láb nem járta helyeken,

Lélek nem látta tájakon,

Távol a tengeren,

Tenger ölelte szigeten,

Világnak messzi zugában Élt vala hajdan magában Egy öregember, Jenbirze S egy öregasszony, Jenbike. Megnyílt előttük minden út,

Amerre láttak, mehettek,

Am ide honnét származtak,

Azelőtt merre lakoztak, Földjük-vizük hol fekszik, Apjuk-anyjuk hol nyugszik,

Mindezt maguk is feledték,

Mióta eszüket tudják,

Ketten élnek itt, azt mondják, így éldegéltek kettesben,

Mígnem született két fiuk,

Sülgen volt a nagyobbik,

Ural volt a kisebbik.

Más embert nem látva, nem tudva Négyen éltek csak magukba.

Náluk szegényebb nem volt, Táluk-kanaluk sem volt,

Tésztát nem dagasztottak,

Kondért sem akasztottak, Kórságot-bajt nem láttak,

Halált rettegve nem vártak, „Mindenkinek a halál Mi magunk vagyunk” — gondolták. Nyerget lóra nem raktak,

Nyilat kézbe nem fogtak,

Oroszlán hátán vadásztak,

Szürke csukával halásztak,

Madárra sólymot engedtek, Nadállyal friss vért szívattak, Éléshez ekképp jutottak.

Régtől fogva így volt-e, vagy Jenbirze maga kezdte-e —

Idő teltével-múltával Ily szokás lön közöttük:

Ragadozót ha ejtettek,

S ha az a vad hím vala,

Ember s asszony kettesben Fejét a vadnak megették;

Sülgennek és Uralnak,

Oroszlánnak, kutyának,

Sólyomnak és csukának Ami maradt, azt adták;

Ragadozót ha ejtettek,

S ha a vad nőstény vala,

Szívét a vadnak elvették;

Fűevő vadat ha fogtak,

Fekete nadályt ráraktak,

Vért a nadályból kifejték,

Ital gyanánt eltették;

Míg csak föl nem serdültek,

Maguk is vadat nem fogtak, Fejnek-szívnek evése,

Véres ital ivása Fiák számára tilos volt,

„Nem való nektek” — így mondták. Nővén naponként, holdanként, Kinyílt az eszük lassanként,

Sülgen a tizenkét évet,

Ural a tízet töltötte,

Egyik az oroszlánt akarta.

Másik a sólymot akarta.

Nem lévén tőlük nyugsága,

Két fiát öreg Jenbirze Ilyetén szókkal oktatta:

„Mindketten fiaim vagytok, Szemünk bogara ti vagytok. Tejfogatok hisz megvan még, Tagjaitok is gyöngék még,

Marokba szukmart ragadni, Madárra sólymot engedni,

Oroszlán hátán megülni Túl korai még tinéktek.

Egyétek, amit én adok,

Tegyétek, amit meghagyok: Lovagláshoz hogy szokjatok,

Szelíd szarvasra üljetek,

Zajgó seregélycsapatra Ne sólymot — karvalyt küldjétek. Játék hevében szomjazván Csak tiszta vizet igyatok,

Kagylóba töltött véritalt Szátokba nehogy vegyetek”. Gyermekeit Jenbirze Szóval ekképp intette,

Vérivástól fiait Újólag eltiltotta.

Idő teltével egy napon Öreg s az öregasszonya Vadászni mentek mindketten.