Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Horváth Dezső: A tizedik ember
Lenge szóhasználattal: ez az ábra. A nyakamat teszem rá, egyetlen törvényalkotónk se úgy gondolta, hogy szorongassuk meg azt, aki dolgozik és jobb lakást akar, de hagyjuk nyugodni, aki teng-leng csupán. Szomszédokat járva tudtam meg, mennyire szerencsés ember vagyok. Korán mentem, amikor még mindegyik józan volt. Vártam volna csak egy órát, amíg az első üveg pálinka végigmegy bennük, majd nem számoltam volna annyit. Azt hallottam, a nő azelőtt ápolónő volt, és kiitta magát a szanatóriumból. A tanyai nép nagy befogadó hajlandóságát is úgy értelmezték a szomszédok, hogy nem törődnek velük. Ha nekik ez az élet a jó, csinálják ezt. — Képzelje el uram, amikor az egyik árokparton alszik az egyik, a másik a másikon. Fekszik az asszony, fölcsúszva a szoknya hasig, a bécsikapu tárva-nyitva, a lába között pedig ég a viharlámpa. Ünnepi kivilágítás. Gyerekük, ha lenne, világgá futna szégyen- letében. Átugrathatjuk gondolatainkat a szikkadt közgazdaságtan mezejére is. Ez a két ember, így, ahogy van, hasznot hajt az államnak is, a tollasnak is, a ludat tépő asszonyoknak, a libatartást szervező szövetkezetnek, a baromfifeldolgozó vállalatnak, és a külföldre szállító kereskedőnek is. Mindenki jól jár, legjobban a kocsmáros. Ennek a két embernek az érdekében nem kell dotálni a bútoripart, a textilipart, óv ódát-bölcső dét- iskolát-napközit, erre rá se kell nézni addig, amíg a szesz teljesen tönkre nem veri. Ami pénz a keze közé kerül, a létezhető legrövidebb úton megy vissza a bankba. Más haszon is van belőle, és ez már szellemi kincsnek is nevezhető, ha a csúfondáros értékelést a végletekig akarjuk vinni. Az ápolónő tudja, milyen orvosságot kell belekeverni a ludak ételébe-italába, hogy meg ne dögöljenek. El lehet tanulni tőle. El is tanulják. Mivel egyre többen nevelnek libát, az exnővérke haszna nagy körzetben kiszámíthatatlan. Csak az Élet törvényét szegték meg. Emlékezetből írom le, ami most következik. Tanyai tanácskozást tartottak 1973 decemberében Szegeden, a megyei tanács dísztermében. Szívesen leírnám a nevét annak a gátsori asszonynak, aki derűre fakasztotta a komoly gyülekezetei annyira, hogy megtapsolták, de nem tudom a nevét. Fölment a mikrofonhoz, és elkezdett belebeszélni papiros nélkül. Van ember, akinek azonnal nem lesz mondanivalója, ha otthon felejti az olvasószemüvegét, föltűnt tehát, hogy ez az asszony kapásból beszél. Odafordult az elnökséghez: szeretnek-e szép ruhába járni? Intettek, hogy igen. Azt mondta, ő is szeret. Hát a bundát, vagy a bőrkabátot szeretik-e? Intettek megint, hogy azt is szeretik. A nagyon szép bundát is? Azt is. Megint mondta, hajszálra így van vele ő is. Hát ahhoz mit szólnának, ha vadonatúj bundát csak úgy kapnának, ha hátul, ahol legjobban látszik, százesztendős subának a darabja lenne bevarrva? Intett áz elnökség, hogy nem lenne jó, ha így lenne. Minek elrontani azt, ami természettől fogva szép is lehet. — Hát minket akkor miért kényszerítenek rá? Senki nem értette, és mindenki abbahagyta a nevetést. — Fölépítjük a házat, de csak úgy foghatunk hozzá, ha a régiből benne marad egy darab fal. Akkor még fölújítás, különben nem az. Miért különb a törvény előtt az a ház, amelyikben régi fal is van? Egy folt vályog a tégla közepén. Nem tart semmit, időnap előtt úgyis tönkremegy. Tanyára a foltos bunda is jó? Úgy emlékszem, ő mondta ki először, hogy visszamenőleg megbüntetik, aki hajlékot épített magának. Olyan egészséges szókimondással szapulta az akkor fönnálló rendeletet, azért is megtapsolták. Azért jutott eszembe, mert Gátsoron járunk most. Öregátokháza szomszédságában. Iskolájában tanított valamikor a mostani tanácselnök. Mindenkit ismer, és 53
