Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - SZEMLE - Szajbély Mihály: Utasi Csaba: Vonulni ha illőn

láviai magyar irodalom múltjával és jelenével foglalkozik. Elkötelezettsége azonban sohasem jelent elfogultságot. Világosan elkülöníti egy helyen „az irodalmi tények számbavételére . . ., a mennyiségi gazdagság és gazdagodás mutatóira” koncentráló kritikusi magatartást attól a törekvéstől, amely „folytatható hagyományokra és avitt örökségre bontaná a múltak termését, s a melléfogás kockázatától sem visszariadva, ismételten megkísérli kijelölni irodalmi életünk jelenének útjait és útvesztőit” (197. lap) Utasinak a minőség jegyében ítélő, s mércéit nem csupán szűkebb környezetére figyelve kialakító kritikusi-irodalomtörténészi tevékenysége nyilvánvalóan a második tendenciával rokon.

A Vonulni ha illőn kötet írásai három nagy egységbe tagolódnak. Közülük a középső a legterjedelmesebb, mely Utasi vajdasági folyóira- tokban-napilapokban megjelent kritikáit gyűjti egybe, míg az előtte és az utána álló egyaránt irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket tartalmaz, a két világháború közötti magyarországi, illetve jugoszláviai magyar irodalom témaköréből. Az első rész a magyarországi fejleményeké, középpontban az avantgarde problémájával. A kérdést legáltalánosabban a kötetnyitó Avantgarde és müvészetfejlődés című írás tárgyalja, mely végső soron arra a kérdésre keres választ, hogy mi az oka a magyar avantgarde mindmáig felemás értékelésének. Kiindulópontja, mely szerint az elfogulatlan és ellentmondásmentes ítéletalkotás gátja az, „hogy az utóbbi években felbukkant sommás ítéletek zöme akarva akaratlanul esztétikán kívüli szempontokat érvényesít”, igen rokonszenves. Érdekes és meggyőző annak kimutatása is, hogy ez a szemlélet lényegében már Kassákék korabeli fogadtatása idején kialakult, sőt maguk Kassákék is csapdájába estek, önértéket tulajdonítva az újnak, s nem téve különbséget értékes és értéktelen új között.

A művészetek fejlődését ugyanis ők is, hasonlóan a mai értékítéletek egy részéhez, olyan állandóan felfelé tartó, töretlen egyenesnek látták, amely a természettudományokhoz hasonlóan a korábbi fejlődési szakaszokat egyértelműen meghaladja és érvényteleníti. Utasi ezt a szemléletmódot joggal veti fel — ám újabb zsákutcába jut, amikor vele csak a „művészeti állandót”, az igazi nagy alkotások időtlenségének tényét állítja szembe, s nem a történetiség elvét is egyszersmind. A történetiség elvét abban az értelemben, hogy ha a művészetek területén a korábbi eredményeket kiiktató fejlődésről nem is beszélhetünk, de állandó változásról, az értékek átrendeződéséről annál inkább, az író szándékait és a befogadó elvárásait tekintve egyaránt. Utasi a „művészeti állandó” létezésének bizonyítására a görög tragédiákat említi, s kétségtelen, hogy ezek szinte mindig jelen voltak az európai kultúrában — de korántsem azonos intenzitással, s még kevésbé azonos jelentéssel; Sophokles tragédiái például egészen mást jelentettek egy korabeli athéninak, mint a Corneille és Racin századában élő franciának, vagy egy mai egyetemistának. A „művészeti állandó” kérdése innen nézve jóval bonyolultabbá válik. Nem tagadható ugyan, hogy amíg az alkotások többsége gyorsan kihullik az idő rostáján, addig néhány klasszikussá válik, de legalább ennyire világosan látszik az is, hogy a mindenkori befogadós saját elvárásrendszere jegyében (mely végső soron a pillanatnyi szellemitársadalmi kontextus függvénye) módosíthatja a klasszikusok jelentését, sőt egészükben is háttérbe szoríthatja őket — nem ritkán olyan alkotások kedvéért, amelyekre néhány év múlva senki sem emlékszik majd. Az irodalomtörténész tehát a „művészeti állandó” kérdését csak egy-egy kor elvárásrendszerének fényében vizsgálhatja — hacsak nem akar éppoly erőszakolt sémákhoz jutni, mintáz állandó fejlődéselv bizonyítékainak hacsak nem akar éppoly erőszakolt szémákhoz Utasi által oly meggyőzően elítélt gyűjtögetője. Azt hiszem, egy ilyen értelemben vett történeti szemléletre való hivatkozással Utasi sokkal jobban megalapozhatta volna vizsgálódásait. Akkor ugyanis nem kellene például a kritika hiányát Kassákék szemére vetnie; e követelmény ugyanis történetietlensége miatt teljes egészében jogosulatlan, amint ezt végső soron Utasi is elismeri azzal a megállapításával, hogy ha az avantgárd eljutott volna a „művészeti állandó” kérdésének fölvetéséig,akkor,,valójában önnön létét tette volna kérdésessé, olyannyira, hogy talán folytonos megújulásaira, izmus-váltásaira sem kerülhetett volna sor.” (15. lap).

A magyarországi avantgarde, közelebbről a szürrealizmus kérdésével további három tanulmányban foglalkozik a szerző. Az „érzelmi” és a „racionális” logika kölcsönössége Déry Tibor szürrealista költészetében című írás arra az ellentmondásra mutat rá, amely Dérynék a költészetről szóló elméleti kinyilatkoztatásai és költői gyakorlata között megfigyelhető. Elméletileg Déry különbséget tett a költő belső, érzelmi, ösztönös és éppen ezért csalhatatlan logikája, valamint a külvilág jelenségeit értelmileg feldolgozó racionális logika között. Utasi szerint e gondolatmenet akkor futott vakvágányra, amikor Déry nem vette észre, hogy a költészet éltetője éppen e kétféle logika közötti feloldhatatlan ellentmondás, s úgy látta, hogy valóban érvényes költői alkotást csak a külvilág teljes figyelmen kívül hagyásával, kizárólag a belsőre koncentrálva lehet létrehozni. Költészetében azonban sohasem sikerült ezt az elvet tökéletesen megvalósítania, s Utasi, ha rá is mutat a racionális logika áttörésének néhány negatív következményére, egészében véve úgy látja, hogy Déry verseinek maradandóságát éppen az elméleti premisszáktól való eltávolodás biztosítja. Lényegében ugyanerre a következtetésre jut a következő, Gelléri Andor Endréről szóló tanulmány (A tulipán csapongó fia) bevezetőjében is, ahol Déry és Németh Andor egy-egy kisregényét összehasonlítva állapítja meg, hogy Déry „idejekorán felismerte a szürrealista kö88