Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - SZEMLE - Szajbély Mihály: Utasi Csaba: Vonulni ha illőn

vetkezetesség buktatóit, s éppen ezért kompromisszumos úton indult el a .valóság mögötti második valóság’ meghódítására.” (33. lap). Következtetése mégsem ellentmondásmentes: míg az előző írásban a mindvégig vallott elvektől való, lényegében ösztönös eltávolodást hangsúlyozta, addig itt tudatos kompromisszumról beszél. Az olvasó bizonytalankodik: hol van hát az igazság! — s visszamenőleg kételkedni kezd a Déry lírájáról szóló gondolatmenet érvényességében is. Bizonytalankodása a Gellériről szóló tanulmányt tovább olvasva még csak fokozódik. Utasi a „szürrealista vagy szürrealistának is minősíthető írásművek” megközelítésének nehézségeiről beszél, majd kijelenti: „a szürrealista alkotás maradandóságának egyik előfeltételét abban látjuk, hogy az írónak munka közben el kell távolodnia a .tiszta szürrealizmus’ eszményeitől . . (33. lap). Kijelentése mellé újabb kérdőjelek kívánkoznak. Mert hol is van akkor a szürrealizmus határa? Milyen mértékű eltávolodást lehet még szürrealizmusnak tekinteni, s mikor kell már valami más, öntörvényű irányzatról beszélni! És egyáltalán: mit jelent az, hogy „szürrealistának is minősíthető”!! Utasi e szürrealizmus definíciója körüli komoly problémával nem néz szembe, s ez gondolatmenete számára a továbbiakban súlyos tehertételt jelent. Gelléri fiatalkori novellisztikájára rátérve kijelenti, hogy az „egész sor olyan jegyet kínál, amely még vitathatatlanul a .tiszta’ szürrealizmus felé mutat”, majd megállapítja, hogy „töretlen, minden elemükben szürrealista alkotásokat” mégsem találunk nála; „Bár Gelléri képzelete megjárta az álom és a valóság közötti utak mindegyikét, sőt álom és valóság elegyítésével meghökkentő szürrealista tablókat is festett, a teljes átlendülés rendre elmaradt nála.” (36. lap). Ez esetben viszont Utasi korábbi megállapításait szem előtt tartva csak arra következtethetünk, még ha ezt a szerző óvatosan nem is mondja ki (talán nem is gondolja), hogy Gelléri a tiszta szürrealizmust elhagyva eljutott a maradandó szürrealizmushoz. Visszagondolva Gelléri novelláira, ebben az esetben viszont Cholnoky vagy Csáth Géza jó néhány írását is szürrealistának lehetne tekinteni, ami ugye abszurdum lenne ... Nem kételkedem persze abban, hogy Gelléri novellisztikájának valóban vannak szürrealista vonásai, de vitathatatlannak tartom azt is, hogy írásművészete szervesen nőtt ki a századforduló „ködlovagjainak” elbeszélő művészetéből. Szürrealizmusa után nyomozni tehát csak akkor lehet, persze már egy világosan definiált szürrealizmus-fogalom birtokában, ha előbb kiderítjük, hogy mit örökölt.

A kötet első részében helyet kapott néhány nem avantgárd témájú tanulmány is: közülük számomra az Adyról szóló (Virágzó halálfa) jelentette a legnagyobb élményt. A Vér és Aranyról szóló írásának középpontjába a kötetkompozíció kérdését állítja. A kötet egyetlen „hosszú versként” való értelmezése pedig több

igen lényeges észrevételhez vezetett. így például érthetővé válhat az a korábban sokak által már többé vagy kevésbé rosszalló hangsúllyal emlegetett tény, hogy Ady gyenge verset is fölvett köteteibe; ezek ugyanis nem önmagukban, hanem a „hosszú vers” részeiként ítélendők meg, s ott rendelkezhetnek sajátos funkciókkal. „Senki, sem a haszonelvűen didaktizáló irodalmárok, sem a fáradt lelkű magyartanárok, sem mi, okoskodó kritikusok nem hasíthatjuk ki, s nem szigetelhetjük el a Vér és Arany egyetlen jelentős szegmentumát sem anélkül, hogy árny ne essék a, hosszú vers’-re s arra a menekülőn is győzedelmes tehetségre, amely létrehozta.” — szögezi le írásának végén Utasi, s figyelmeztetése nyilvánvalóan a mai Ady-kutatók némelyikének is szól. E valóban nagyon élvezetes Ady-esszé mellett Móriczról, Németh Lászlóról és Fejtő Ferencről olvashatunk még a kötet első részében.

A kötet másik irodalomtörténeti blokkja, a jugoszláviai magyar irodalomról szóló, a gyűjtemény kétségkívül legkoncepciózusabban és legegységesebben összeállított része. Az itt közölt tanulmányok kölcsönösen kiegészítik egymást, s hatásukat, ellentétben a korábban érintett írások némelyikével, nem gyöngítik ellentmondások, terminológiai következetlenségek. Utasi figyelmének középpontjába a Kalangya című folyóiratot, s ennek kapcsán mindenekelőtt Szirmai Károly munkásságát állította. Először két. Szirmait érintő szövegkiadásról olvashatunk bírálatot, majd a nálunk sajnos még mindig meglehetősen ismeretlen, a Vajdaságban viszont, a hagyománykeresés jegyében már régóta fölfedezett nagy író elbeszéléseire fut ki A Kalangya novellairodalma — madártávlatból című tanulmány is. Ennek mintegy folytatása a Szirmai Károly novellaírásának első korszaka című írás. A szépíró Szirmai mellett nem szorul háttérbe a műbíráló sem; vele foglalkozik a következő tanulmány (Érzelem és értelem Szirmai Károly kritikai munkásságában). Úgy tűnik, Szirmai életművén kívül Utasi érdeklődését elsősorban a Kalangya kritikai rovata kötötte le. A lapban közölt kritikák természetének vizsgálatát voltaképpen már az utóbb említett Szir- mai-tanulmányban megkezdte, s ezt a munkát folytatta tovább a Herceg János kritikai munkássága a Kalangyában és A Kalangya Ady- képe című írásaiban. Igazi irodalomtörténészi képességekről árulkodnak e tanulmányok; Utasi itt nem volt rest következtetéseit szorgos kutatómunkával megalapozni.

Nemigen találtam vitatnivalót a könyv középső harmadában olvasható kritikákban sem, paradox módon mégis ez a kötet legunalmasabb része. A kritikának ugyanis leginkább napi aktualitása, frissesége biztosíthat érdekességet; az, hogy az élő irodalom legújabb fejleményeire reagál, segít eligazodni, vagy vitát kavar. Maradandóvá pépig csak akkor válhat, ha maradandónak bizonyul a tárgyát képező mű, s ha meggondoljuk,

89