Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Kálnoky László: „Mesterségem, te gyönyörű…”, Fülszövegek (versek)
KÁLNOKY LÁSZÓ „MESTERSÉGEM, TE GYÖNYÖRŰ. (LOPOTT. DE TALÁLÓ CÍM) Szárny nélkül szállni kell, megkapaszkodni a csillagokban két zuhanás között, letöredeznek a puszta életükért küzdők körmei is a közönyös párkányokon, de mi másért kíséreljük meg a lehetetlent, a földvonzást legyőző halálugrást, mikor elhallgat a zene, és csak a háztetőkön a jégverés dobpergése hívja fel ránk a figyelmet, csak a villámok tüze csillantja meg flitteres artistatrikónkon a fényt, odafent magasan, a ponyvatető alatt, az ismeretlen rendeltetésű acélhuzalok és drótkötelek összevisszaságában. A lent ülők, akiknek semmibe se kerül ez, lelkesen biztatnak, hogy próbáljuk meg újra, ami egyszer már nem sikerült, amibe egyikünk belerokkant, másikunk belehülyült, és nem tud szállni többé. Katatóniás szobra csak áll mereven egy sárga épület udvarának közepén. A harmadik sötét erdőben él, s ha gombát nem talál, mohát töm tátott szájába. Milyen kevéssé irigylésre méltó a mi mesterségünk vagy szerepünk, és mégis mennyien irigylik. Levélszekrényem a tanúja, ahol egyszer-kétszer hetente vaskos borítékot találok, és előre sejtem, miféle bágyadt elmeszüleményeket terítek ki nemsokára a boncasztalon, és tépelődöm, hol van a középút a hazug dicséret és a sértőn keserű, őszinte szó között. Nem tudják, hogy harminc közül huszonkilenc kihull a rostán, aki pedig mégis fennmarad, többnyire akkor veszi ki részét a jóból, amikor már régen elvásott a szájíze, mikor rég megcsömörlött a kísértetiesen egyforma kérdésektől és válaszoktól. Hallja napról napra az indokolatlan reménykedés könyörgését, és még most sem elég kemény a szíve, hogy némi részvét és megértés nélkül tudja a hangtalan nyüszítést elviselni....
