Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - SZEMLE - Ablonczy László: Színjátszó személyek (A hét évkönyve)
iskolásoknak sincs tudomásuk. Számos beszélgetésben meggyőződhettem róla. Harag György rendezői munkásságát, utóbb, örömünkre folyamatosan megismerhettük, a sepsiszentgyörgyi Seprődi Kiss Attila törekvése is körvonalazódott Illyés, Caragiale, Sütő drámáinak előadásaival, de például a temesvári Cseresnyés Gyula, a marosvásárhelyi Kincses Elemér mindeddig ismeretlen nálunk. S hogy a szatmári Gyöngyösi Gábor mennyit tett Kocsis István drámairó elismertetéséért, arról még az érdekelt se igen nyilatkozik elég nyomatékkal. Általános tájékozatlanságukban érezzük igazán, mennyire szükségünk volna a megújított színházi lexikonra, mert az 1969-es kiadás tényhibái- nál is súlyosabb, ami hiányzik. Négy-öt névvel a teljes romániai magyar színjátszást letudottnak tekinti. Kézikönyvi fontosságában indította el iménti gondolatainkat A hét új évkönyve, amely színházak rendszerezésében rendezőkről, vezető színészekről ad interjúkat, portrékat. írójának személyes mondandója szerint változó színvonalon. Mert szériában olvasható a napi publicisztika henye gyorsaságában megfogalmazott írás. Amikor nem a színészi megoldás az elemzés tárgya, hanem klasszikus és általánosan ismert szerep maga az igazolás arra, hogy az illető jó színész. Az írás tehát nem a személyesség körébe akar behatolni, hanem a panel-fordulatokkal operál. Méltatlanul semmitmondó például a lányszerepektől a groteszk érzékenységig eljutó Sebők Klára, a fiúi és snájdig hősiséget elhagyni tudó Czikéli László arcképe. Vagy amilyen közhelyekben beszél Soltész József Nyíredi Piroskáról, aztán Török Istvánról, aki a romániai színjátszás nagy egyénisége, eképpen terjedelmesebb dolgozatra érdemesülne. Akárcsak Miske László, akinek színészi skálája Budai Nagy Antal szívét és idegeit s a Mazilu-vígjáték vagy egy Csurka- szerep mai fanyar sorsát monumentális kicsiséggel egyként tudja éltetni. Ott átütő egy-egy arckép, amikor írójának nem penzumot, hanem személyességet jelent a színész munkája és élete. Ahogyan például Bogdán László elemzi Nemes Levente és Visky Árpád munkásságát; az írás még akkor is hiteles, amikor egy-egy szerep megoldásában ellenkedem Bogdánnal. Imponáló, ahogyan Kovács Levente szakmai alapossággal s bensőséges szeretettel Lohinszky Lorándot és Tóth Tamást méltatja, vagy ahogyan Gergely Géza a múlt kiválóságaira, Delly Ferencre, Szabó Ernőre, Kiss Lászlóra, Borovszky Oszkárra emlékezik, s Méhes Györgynek a kolozsvári mesterekről (Tóth Elek, Beness Ilona, Poór Lili) készült rajzai is a személyes emlékek nyomán kerekednek fontos színháztörténeti dokumentummá. Leleményes újságírói fordulat, ahogyan Marosi Ildikó kollégát, családtagot, munkatársat kérdez: miként látják az egykori Tompa Miklóst, a Székely Színház alapító igazgatóját, rendezőjét? Igen; ez az órákat és napszakokat nem ismerő megszállott, odaadó munkálkodás mintha nem elégszer kerülne szóba ebben a kötetben. És az az eltűnni látszó kollektivitási igény és kollegialitás sem, ami Lohinszky lényének oly jellemzője. Tompa Gábor bukaresti főiskolás tanulságai alapján okosan és mélyen gondolkodik a játéknak térbe szervezéséről. Utóbb bizonyára több s konkrétabb mondandója is sorjádzik majd, hiszen stúdióban Marosvásárhelyen kiemelkedő produkciót rendezett, dehát a kolozsvári színház rendezője lett, s ez a tér igencsak meghatározza a rendező ambícióját. A játék merészsége — mondja Harag György, a hatvanadik éve felé tartó rendületlenül nyugtalan rendező. S valamennyi nyilatkozó között talán ő a legfiatalabb, amilyen szigorral beszél a maga munkásságáról s az erdélyi magyar színjátszás gondjairól. Ha e mostani kiadványt olvasom, s természetes összefüggésként az előző évkönyvet is ideértem, valahogyan az említett művészi alkotó nyugtalanság hiányzik színházak, színészek, életutak elemzésének mélyéből. Valamiféle karosszékben kávézó, szivarozó, a múltra apelláló kényelmesség hatja át e színházi könyveket. A színházi élet mindennapi, s természetes gondjairól alig található egy-egy nyugtalanító mondat. Arról szólva például, miféle gazdasági, művészi eredménnyel, nehézséggel jár, hogy egy intézményen belül egymás mellett szekcióban dolgoznak románok és magyarok. Az egymásmelletti- ség miként alakítja a műsorpolitikát? Aztán: miért érnek rá délután szunyókálni a vásárhelyi színészek? És: miféle mindennapi egzisztenciális és művészi tehertétellel jár egy-egy hosszabb turné? Szilágyi Enikő a kollektivitás hiányát említi, s épp Marosvásárhelyt, amelynek régen ez adta erejét. Igaz-e állítása; s ha igen, kutatni kéne a poriadás okát. Tanulságos volna az is, hogy színésznek, színháznak mit jelent az a társadalmi életformaváitozás, ami Romániában is tapasztalható. A kérdés tehát: a közönség hogyan befolyásolja a színház életét? Hiányzik-e a maiaknak a kitüntetéses megbecsülés? Merthogy az utolsó kitüntetett művészek egyike Lohinszky Loránd, aki 1964-ben érdemelte ki az érdemes művészi elismerést. Rendezők, színészek tucatja beszél, s olvassuk portréjukat, s nem tudható, egy-egy országos színházi seregszemle járt-e számára tapasztalattal, értelme volt-e, s lenne-e a sepsisszentgyörgyi színházi kollokviumnak? Temesvár pedig nem változott adottságaiban. Akkor hát? Az előző könyvben, a Régi és új Tháliá- ban a Hangok a nézőtérről című fejezetben a nemzetközileg becsült atomfizikus, Toró Tibor mondja ezzel kapcsolatban: „Temesváron hiányzik a céltudatosság, a műsorterv általában véletlenszerűen alakul ki.” Erről is gondolkodni kellett volna Sinka Károly portréját írván. Sok kérdés adódik, melyeket elemzéssel, színházi tárgyunkhoz híven dramatikusan s elemzően kellett volna föltárni. Hogy az alkotókat ne a mindennapi nyugalmában, hanem nyugtalanságában lássuk megnyilatkozni. Néhány személyes 93
