Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
ők többet tudnak. Ezek a vonatos katonák halálra vannak rémülve, én nem hiszek nekik! Takách főhadnagy már indult is kifelé, közben ezt mormolta: — Úgy látszik szarban van a bicikli! Hát ezért lendült neki úgy a zászlóaljparancsnokság, hogy meg sem állt Budennijig! — és legyintett egyet. — Béla! — szóltam RuII zászlóshoz. — Átveszed a parancsnokságot a századvonat felett. Feltehetően nehéz napok jönnek, létfontosságú a számunkra, hogy a szánok, gépkocsik, az azokon levő lőszer, élelem, anyag veszendőbe ne menjen! A szakaszparancsnokságot add át a helyettesednek! — Mi legyen a gépkocsikkal? — kérdezte Rull zászlós. — Jönnek velünk a szánokkal együtt! —válaszoltam. A parancsnoki szánkó hajtó katonája jelentkezett, előállt a két szürkével. — Jancsi! — mondtam az indulni készülő Lukács hadnagynak — küldjél ide a szakaszodból két géppisztolyos honvédet, jönnek velem. Küldj velük két nyeles kézigránátot is! Mindenki elment intézkedni. Én felvettem a hosszú fehér hóköpenyt, a kucsmám alá felhúztam a zöld hósapkámat, csőre töltöttem pisztolyomat. Áz óvatosság ilyen zavaros helyzetben nem árt. — Csornai! — szóltam legényemnek. — Szedd össze a holmimat és vidd ki a tiszti poggyászszánkóra, aztán itt várjál rám, amíg visszajövök! A két géppisztolyos honvéd közben jelentkezett, átvettem tőlük a két nyeles kézigránátot és azokat derékszíjam mögé tűztem. Felszálltunk a szánkóra, én előre, a két katona a hátsó ülésre. — No gyerünk! Le az útra, aztán fel a szakadékon túli falurészbe! — mondtam a hajtó katonának, aki meghúzta a gyeplőt és a két szürke gyors léptekkel megindult. Az út vagy 400 méterre volt tőlünk, pillanatok alatt odaértünk. Teljes csend volt körülöttünk, csak a két ló szuszogása és a szántalpak súrlódása hallatszott. Kihalt volt az út is, egy lelket sem lehetett látni sehol. A fátyolszerű ködön átvilágító hold körül hatalmas, fényes fénykorong volt látható. Ilyen tüneményt még nem is láttam, különös jelenség volt. A szánkó elhaladt a szakadék alsó széle mellett és ráfordult az azon túl levő kettős házsor közötti útra. A házak körül senkit nem lehetett látni, a hóbundás kis házak sötéten bújtak meg egymás mellett. Tegnap délután itt jártam, tudtam, itt egy német alakulatnak kell lennie, furcsállottam, hogy nem látok őröket. Talán időközben elmentek volna? — Állj meg! — szóltam a katonának. A szánkó megállt, füleltem, hallok-e valami hangokat, vagy zörejeket, de süket csend vett körül. — Gyerünk tovább, lépésben! — Nem sokkal ezután, ahogy haladtunk felfelé a házak között, parázsló tüzet vettem észre. A tűz mellett két katona körvonala rajzolódott ki a kékes-fehér háttérben. Közelükbe érve megálltunk, leszálltam a szánkóról és az alig pislákoló tűz felé indultam, mögöttem a két géppisztolyos honvéd. A két alak megmozdult, lekapták vállukról puskájukat és ránk kiáltottak: — Halt! Wer ist da? — (Állj! Ki vagy?) — Ungarischer Oberleutnant! Ich will mit dem Kommandant sprechen! — válaszoltam. (Magyar főhadnagy! A parancsnokkal akarok beszélni!) — Kommen Sie! (jöjjön!) — mondta a német katona és egy közeli kis házhoz vezetett. Bezörgetett a parányi ablakon. Pár pillanat múlva kinyílt az ablak és álmos hangon megkérdezte a német tiszt, mit akarunk. Bemutatkoztam és elmondtam neki, milyen híreket hallottam, megkérdeztem, ő tud-e valamit a helyzetről, nekik mi a szándékuk. 17
