Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
A német tiszt — hadnagyi rendfokozata volt — kelletlen hangon a következőket mondotta: — Ezek ostoba rémhírek! Engem ez nem érdekel! Főhadnagy úr is nyilván tudja, hogy a harcok ide vagy 50 kilométer távolságban folynak. Az oroszokat megállítottuk, tovább nem jönnek egy lépést sem! Nekem az a parancsom, hogy itt várjak, tehát itt maradok! — Nézze, hadnagy úr — szóltam közbe — lehet, hogy rémhírről van szó, lehet, hogy nem. Háborúban sok minden megtörténhet, különösen ilyen zavaros helyzetben. Szovjet páncélosok könnyen előretörhetnek a hézagokon át, nem gondolja? — Mondtam már, hogy én itt maradok, főhadnagy úr tegye azt, amit jónak lát. Vaklárma ez! Jó éjszakát! — láthatóan bosszúsan, hogy éjszakai nyugalmát megzavartam, a hadnagy becsukta orrom előtt az ablakot. Visszamentünk a szánkóhoz, aztán indultunk vissza a századhoz. Nem sokra mentem hát a német tiszttől kapott válasszal, de valahogy az volt az érzésem, hogy — legalábbis pillanatnyilag — túlzott a riadalom. Ugyanakkor nagyképűségnek tartottam a német kijelentéseit és továbbra is valószínűnek tartottam, hogy a szovjet gyors-csapatok bármely pillanatban megjelenhetnek ebben a térségben. Meglepetésekkel feltétlenül számolnunk kell. Mögénk kerültek az oroszok. — „Tégy, amit jónak látsz!.. Mire visszaértem a századhoz, a 38 kétlovas szánkó már felsorakozott a házak előtt. A lovak a dermesztő hajnali hidegben mélyen lehajtott fejjel, mozdulatlanul álltak. Megnéztem az órámat, pontosan fél négy volt. A tiszteket tájékoztattam a némettel folytatott beszélgetésről, majd így folytattam: — Amíg ki nem világosodik, itt maradunk! Az őrök kivételével mindenki visszamehet a házakba, de felszerelést lerakni nem lehet, mindenki ugrásra készen álljon! Lukács hadnagy úr, néhány fővel lemégy az útra. Ha csapat- vagy vonatrészek jönnek, tudj meg tőlük valamit a helyzetről. Tudnunk kell, mi történt! Fél hatkor Lukács hadnagy egyik embere futásban jön és jelenti, Lukács hadnagy kér, azonnal menjek le az útra. Leérve az útra, ott néhány lovas szánt, kisebb csoportokat láttam ácsorogni. Lerítt róluk a tanácstalanság, az ijedtség. Lukács hadnagy a következőket jelentette: — Pár perccel ezelőtt jött vissza Nikolajevkáról a páncélos hadosztályunkhoz tartozó vezérkari százados két páncélgépkocsival. Közölte, hogy Nikolajevkán átjutni már nem lehet Budennij felé, a városban orosz csapatok és harckocsik vannak. Amikor a két páncélgépkocsival Nikolajevkát megközelítette, meglepetésszerű tüzet kaptak a város széléről. Ő maga is megsebesült, két lövés érte a karját, nagy, véres kötés volt rajta! —fejezte be jelentését Lukács hadnagy. — Hűha! — kiáltottam meglepetésemben. — Ezek szerint mögénk kerültek az oroszok! Dehát hogyan? Hát a hadseregparancsnokság már nincs Nikolajevkán? — Nincs — válaszolta Lukács hadnagy. — Én is kérdeztem a századostól, aki azt mondta, hogy a rendkívül válságosra fordult helyzet miatt január 16-án, tehát tegnapelőtt, Nikolajevkát kiürítették és a hadseregparancsnokság visszament a 60 kilométerre levő Novij-Oszkolba. A szovjet csapatok tőlünk északra messze előretörtek, ezért a hadseregparancsnokság nem maradhatott Nikolajevkán a körülzárás és a fog- ságbaesés veszélye miatt. — Hát ha ilyen súlyos a helyzet, akkor érthető, hogy a hadseregparancsnokság nem várta meg, amíg bekerítik őket, azzal semmit sem változtatott volna a helyze18
