Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
A szoba csendjében egyszercsak Takách főhadnagy hangját hallom, amint halkan, mintha csak magában beszélne, így szólt: — Én csak azt nem értem, miért ment a zászlóalj-parancsnokság Budennijbe?! Hiszen itt van nem messze 15—20 kilométerre Nikolajevkán a hadseregparancsnokság. Arról volt szó, hogy ott kell majd erődítési munkákat végeznünk. Nekem ez a dolog sehogyan sem tetszik, itt valami bűzlik! — Aludjál Gyula — szóltam — ne morfondírozzál, majd reggel mindent megtudunk, ha visszajöttem Budennijből. Nem sokkal ezután én is mély álomba merültem . . . — Főhadnagy úr! Főhadnagy úr! — rázta valaki erélyesen a vállamat. — Mi baj? — kérdeztem bódultán és hunyorogva félig feltápászkodtam a szalmáról. Bogdán őrmester, aki az ügyeletes tiszti szolgálatot látta el az éjszaka, állt előttem havas bundában és izgatott hangon szólt: — Főhadnagy úr! Be vagyunk kerítve! Itt vannak az oroszok! — Megőrültél! — szóltam. — Beszélj értelmesen! — és úgy felpattantam, mintha valami belém mart volna. — Most futott el itt a ház előtt egy tiszt a hadtestvonat körlete felé és csak ennyit kiáltott felém: — „Itt vannak az oroszok! Be vagyunk kerítve! Riadó!” — és futott tovább a falu vége felé. A hangos beszédre felébredtek a többiek is, felugráltak és riadtan kérdezték: — Mi van? Mi történt? Hol vannak az oroszok? — Egyelőre én sem értek semmit — mondtam — készüljetek fel gyorsan, én kiszaladok megtudni, mi történt! — Gyorsan felhúztam csizmámat, magamra kapkodtam ruhámat, köpenyemet, fejembe nyomtam kucsmámat, kézbe vettem derékszíjamat, rajta a pisztolytáskával és már fordultam is ki az ajtón Bogdán őrmesterrel. Közben megkérdeztem: — Hány óra? — Két óra múlt pár perccel — volt a válasz. Amint kiléptem az ajtón, arcomba csapott a jeges levegő. A ház előtt álló őr „Vi- gyázz”-ba kapta magát és tisztelgett. Kissé ködös éjszaka volt, de azért a hold átvilágított a ködön és kékes derengésbe burkolta a falut és a tájat. Néhány házzal feljebb kisebb csoport ácsorgott, mögöttük fogták be a lovakat a szánokba, még távolabbról gépkocsi berregése hallatszott. A csoporthoz siettem: — Ki a parancsnok? — kérdeztem. — Lement az útra tájékozódni — szólalt meg egy bebugyolált arcú tiszthelyettes. Közelebb léptem hozzá: — Mi történt tulajdonképpen? Milyen parancsot kaptak? — Távbeszélő-vonalunk van a pár kilométerre levő szállítóoszlopunkhoz — hadarta a tiszthelyettes —, a távbeszélő-ügyeletes jelentette nem sokkal ezelőtt, hogy búgott a telefon, hívtak bennünket, ő felvette a kagylót és abból egy ismeretlen hang szólalt meg anélkül, hogy megmondta volna a nevét és többször ismételte: „Be vagytok kerítve! Adjátok meg magatokat! Be vagytok kerítve!” Ekkor Kékesi hadnagy úr átment a falu másik részébe s amikor visszajött, elrendelte a riadót. Visszamegyünk a szállítóoszlopunkhoz — fejezte be a tiszthelyettes mondókáját. Elég zavarosnak tűnt mindez, ezért utasítottam Bogdán őrmestert, hogy a parancsnoki szánkó azonnal álljon elő, aztán visszamentem a házba, elmondtam a tiszteknek és tiszthelyetteseknek amit megtudtam és hozzátettem: — Gyula! — fordultam Takách főhadnagyhoz. — Azonnal riadó! Szánokat befogni, indulásra felkészülni, de az emberek maradjanak még a házakban. Állíts fel még 2—3 őrsöt a körlet körül. Én átmegyek a szakadék túlsó oldalára a németekhez, hátha 16
