Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Tarján Tamás: Csillag, 1954. december
je). Gyászkeretben a név, s alatta az élet-határoló évszámok: 1883—1954. A további lapokon még nyolc felvétel. Két igazolványkép, egy könyvnapi dedikálást ábrázoló fénykép, s a Házmán utcai portré: utoljára a lencse előtt. Egész oldalt kapott az 1932. április 30-ról május 1-re virradólag, Helfgott Sam városligeti „fényképező intézetében” készült csoportkép, melyről végül Agárdi Ferenc mondja el a mulatságos tudnivalókat. „Nagy Lajos és felesége”; „A harmincas években”; „A kertben ...” — igazít el a következő három aláírás. A fotók között egyetlen sincs, amelyen Nagy Lajos mosolyogna. Tudomásom szerint a mostoha sorsú Nagy Lajos-hagyaték sem ismer csak egyet is, amelyen az író legalább halványan nevetne. Némi jóakarattal a —talán egykori könyvesboltja előtt készült — felvételt lehet vidámnak nevezni, de ezen is inkább felesége, Szegedi Boris az igazán mosolygós... Az 1954. decemberi Csillag két helyen közöl Nagy Lajosra emlékező műveket. A szépirodalmi rovat élén Simon István Nagy Lajos című verse és Hajnal Anna Kedves rokonom elment című költeménye fogja közre egyfelől, s Gellért Oszkár (Nagy Lajos sírjára) meg Juhász Ferenc (A menekülő ember) versei, másfelől A tanítvány című Nagy Lajos-darab első felvonásának szövegét. A Kiskunhalom mellett legkitűnőbb regényének dramatizálása volt utolsó, már be nem fejezett munkája. Ezek a versek a — Király István szavával — „szociálisa nekrológ-vers” műfaj alapozói. Hajnal Anna mintha törvényszerűnek tartaná Nagy Lajos távozását — s nemcsak a halál kérlelhetetlensége miatt. Juhász sorainak érdekességét az adja, hogy az irodalmi közvélemény ekkor még föl sem ocsúdhatott nagy művének, A tékozló országnak hatása alól: éppen egy hónappal korábban közölte teljes terjedelmében a Csillag. Az a szépirodalmi tömb, mely lényegében a Nagy Lajos-gyászjelen- téssel kezdődött, ezzel a hatalmas éposszal zárult. Akaratlanul is belefogalmazódik ebbe a szerkesztésbe az örökséghagyás gesztusa. S Juhász részben mintha vállalná is ezt: Beláthatod, különb te sem vagy, mint a mosóné bolond fia. Akit egyszer az élet elhagy, annak már nincs miért maradnia. Leltárt veszünk az örökségről: magányodat némán elosztjuk, nem mondunk le a rettegésről. Még emlékeid is kifosztjuk. Ülünk majd nélküled, mi fattyúk. Az isten se támaszt föl a csöndből. S hangodat szorongva hallgatjuk sercegve forgó hanglemezről. Teljes terjedelmű szám nem állhatott össze a Nagy Lajosra emlékező művekből (Déry Tibor később idézendő pár sora is tanúsítja, hogy az idő még így is rövid volt lapzártáig), a szerkesztésmód azonban gondoskodik arról, hogy a folyóirat hangsúlyai a mementón, megidézésen maradjanak. Juhász verse után — többek közt — három olyan szerző következik szépirodalmi alkotással, akik alább a Nagy Lajos emléke című rovatban is szerepelnek (Szabó Pál, Tersánszky Józsi Jenő, Vas István). Hubay Miklós folytatásos drámaközlésének utólag nézve az ad „aktualitást”, hogy Hubay volt a dramaturg, akit halála napján közös munkára várt volna Nagy Lajos. Természetesen sem az ő műveiket, sem Keresztury Dezső és Devecseri Gábor verseit nem kívánjuk „túlmagyarázni”. Jelenlétük teszi, hogy az emlékszám nemcsak kiemelkedik a lap egész 60
