Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Tarján Tamás: Csillag, 1954. december

évi tevékenységéből, de benne is marad, bele is kötődik változatlanul az irodalmi élet, a folyamatos publikálás áramába.

Az esszék, emlékezések ciklusában tizennégy írás kapott helyet. Elsőül és másodikul Illyés Gyula Nagy Lajos és Agárdi Ferenc Nagy Lajos és József Attila című, személyes hangú visszatekintései. Már a Juhász-vers célzott „a mosóné bolond fiára” — s most itt is nyomatékos a szándék: az irodalomtörténet magasából, József Attiláéhoz közeli helyen látni Nagy Lajost. Világszemléleti rokonságukat nemcsak évődő-vitatkozó barátságuk pecsételte meg: mintegy szövetségeseknek tudta őket a harmincas évek elején a baloldali szellemű ifjúság is. Széli Jenőtől, az 1933-ban bíróság elé került kommunista diáktól idézve a visszaemlékezést: „Nem egyszerűen a mi költőnk volt Attila, hanem zászlónk, büszkeségünk. A KIMSZ-hez csatlakozott fiatal értelmiségiek, egyetemisták jó érzékkel kitapintották, hogy az itthon élő kommunista írók közül József Attila és Nagy Lajos kiemelkedő, időtálló értékek, akik Derkovits Gyulával és Dési Huber Istvánnal együtt számunkra a nemzetközi marxista munkásmozgalom hazai frontszakaszának szellemi, művészi nagykorúságát bizonyították.” Ha a zárkózottabb, visszahúzódóbb Nagy Lajos nem is egészen váltotta be a fiatalok hozzája fűzött „zász- ló”-reményét, a kép — a harmincas évek elejére értve — pontos. Jelképes érvényű, hogy Nagy Lajos utolsó — posztumusz — tanulmánya épp a József Attila címet viseli.

Agárdi Ferenc főként e kapcsolat derűsebb epizódjairól számol be, felidézve a poé- zist általában nem sokra becsülő — „elkötelezett epikus” — Nagy Lajos József Attila- bosszantó rímeit.

Érdekes epizódról szól még ez az írás: 1932. május 1 -ét régi munkásszokás szerint ébren várták a Városliget éjszakai forgatagában, s ezúttal, csodák csodája, sörözésre, fényképeszkedésre is futotta a pénzükből.

Illyés remekbeszabott portréjából az a — Nagy Lajost oly találóan jellemző — epizód kívánkozik ide, amely 1934-ben, közös útjukon esett meg velük. Ekkor a szovjet írók I. kongresszusának vendégei voltak: „Éles, türelmes tekintete volt; — csendes, időzített humora. Kipróbálta rajtam is mind a kettőt. . .

Hat hétig jártuk a szovjetek hatalmas birodalmát. Végül még hajóra is szálltunk, a Fekete-tengeren ...

A fedélzeten ifjúmunkások utaztak, valami tornaünnepélyre vagy tornaünnepélyről. Időtöltésül itt is gyakorolták magukat: hatalmas súlyzókat emelgettek, s próbálták a fejük fölé nyomni. Mások páronként szembehelyezkedtek, s tenyérrel összeakaszkodva igyekeztek egymást állásukból kibillenteni.

Már nem emlékszem, hogyan, de ebben egyszer csak magam is részt vettem, mégpedig nem megvetendő eredménnyel. Egymás után sikerült meghátráltatnom küzdőfeleimet.

Mégpedig Lajos elismerő, bár némileg gunyoros tekintete előtt. Nyilván e tekintet hatása alatt történt, hogy végezetül önhittségem csúcsán neki is felkínáltam a vias- kodást, merő tréfából; bizonyosra vettem, hogy úgysem fogadja el. Az ifjúmunkások már a puszta kihívásra jót kacagtak. (Nagy Lajos tizenkilenc évvel volt idősebb Illyésnél — T. T.)

Nagy Lajos azonban elfogadta a küzdelmet. Előrenyújtott bal lábát jobb lábamhoz illesztette, jobb tenyeremet tenyerébe fogta, s a következő pillanatban fél térden álltam előtte, nem kis meglepetésemre. Azt hittem, öntudatlanul is kímélettel voltam iránta, nem szedtem össze az erőm. Most tehát összeszedtem, s ennek eredményeképpen a következő pillanatban már mindkét térdem a padlón volt, az ifjúmunkások harsány derűje közepette. Még most sem tértem magamhoz, harmadszor is megújítottam a küzdelmet. Csak ekkor — minden izmom megfeszítésekor — tapasztaltam, hogy vasgyúró kezébe kerültem ...

61