Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Tarján Tamás: Csillag, 1954. december
Minden tökéletesen színpadszerű itt és ha Nagy Lajos prózai életművének ismeretében meggondoljuk, nem is meglepő ez. Nagy Lajos »negatív stílromantikája« nyilván szavakból akciókká bontva is a keveset, tömöret, kifejezőt vonzza.” Októberben Zelk Zoltán-verscsokrot hozott élen a lap, benne a Nagy Lajos a kávéházban című „hódolattal”. Jogos a kifejezés, hiszen Zelk — akinél egy később kiterebélyesedő verscsaládot alapoz a látomásos-megidéző, baráti vallomás — Vajda, Ady, Krúdy, „a márványlapra hajló” „gyönyörű homlokok”, a „leiken is átparázsló szemű” Osvát Ernő, s a „Tündöklő Szavú” József Attila („ ... ha már dúlt-betegen, akkor is csillag volt szava egeden, Értelem ...”) közvetlen örökösének, társának láttatja az „évekre apánk” Nagy Lajost. A helyenként túlzottan nagy szavakba tévedő, de őszinte költemény befejező sorai mint bátorságot és ellene-mondást mutatják föl a Nagy Lajos-i művet, s itt is hangot kap az elmulasztott kéz-, illetve segítség-nyújtás: ... Most lép ki a kávéház ajtaján, künn zúg a déli áradat, hullám hullám után! Látom, elindul lassúdan, a kocsiúton át — Intsétek le a gépkocsik zúgó áradatát, míg által ér! — kiáltanám ... de bőg, de kavarog az ár. S ő megy, megy öregen, hullámok közt, gyalog. Ez avers gúnnyal palástolt őszinte örömet szerzett Nagy Lajosnak. Illyés írja: „Neki gratuláltam Zelk oly időben érkezett verséhez, melyért egész irodalmunk hálás lehet, ha csak olyanformán is, mint bűnös a véletlen-adta alibiért. Hogy az öregségről, árvaságról szóló vers Lajost is meghatotta, azt csak ezzel a mosolyba-burkolt mondattal fejezte ki: »Én meg az ő betegségéről írok majd novellát hozzá«.” Az író halálhírét szerkesztőségi cikk adja tudtul a novemberi szám elején: az idő rövidsége miatt ekkorra még természetesen nem állhatott egybe az emlékező írások sora. A cikk így von mérleget: „Pályája kezdetétől az ostorozó társadalombírálat üröm-keserű hangját szólaltatta meg és dobolta rendíthetetlenül, sokszor — például a század elején —majdnem teljesen társtalan magányban — megalkuvás nélkül vallotta magát szocialista írónak. Valóban az is volt — és csak a szocialistává váló Magyarországon találhatta meg lényének naposabbik kifejeződését írásművészetében. S ha nem is némult el ebben a művészetben a zsörtölődés zöreje — hiszen volt és van is mit még korholni életünkön — meghatóan nagyapós kedvességgel ütött át minden mostanában született írásán a megvívott csaták győzelmének öröme, az újnak, az ígéretesnek, a régtől áhított jónak felismerése, megbecsülése.” Ha ezt a választékosán fogalmazott, informatív híradást is a Nagy Lajos-szakirodalom körébe soroljuk, akkor annak legszokatlanabb jelzőjét leljük a szövegben: nagyapós. Ha van kifejezés, amely nem illik Nagy Lajos epikájára, publicisztikájára, s nem illik egyéniségére, akkor ez: az. Komolyabb jelentősége persze ma már nincs — de átminősít, megszépít kissé ez a szó. Vagy talán csak védelmezni-szerettetni akarta — holtában — a sokat bírált és (meg kell vallani) az olvasók körében osztatlan népszerűségnek egyáltalán nem örvendő Nagy Lajost? * A decemberi szám, az emlékszám első(kép-)oldaláról az író egyik legismertebb, szomorkásán figyelő tekintetű fotográfiája néz az olvasóra (azaz nem is rá: valahová mögé59
