Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Tarján Tamás: Csillag, 1954. december
Hetvenedik, születésnapját 1953. február 5-én ünnepelte. De még ebből az emlékezetes alkalomból is hiába várt „föloldozást”. Mint Bölöni György elmondja, „születésnapjára vacsorát rendezett az írószövetség a Gellért Szállóban. írók voltunk együtt, tisztelők és barátok (kevés írónak volt annyi tisztelője, megbecsülője és barátja, mint Nagy Lajosnak). Amint ott ült az ünnepelt az asztalfőn, szeme gyakran az ajtó nyílására tévedt: várt valakit. Várta a hivatalos embereket, a minisztérium és a párt küldötteit, hogy azok is részt vegyenek e neki s nekünk, íróknak is nevezetes estén, s legalább jelenlétükkel megadják neki az értelmetlenül sokáig visszatartott elismerést. De az ajtón csak a pincérek jártak-keltek, a nyugtalan, érzékeny, megbántott és beteg ember számára nem jött a várva várt vendég. Nagy Lajos a miénk volt, csak az íróké, s amennyiben mi is vagyunk az ország, az országé, a népé. Ezért meg nem bocsátható, ami akkor történt, s ezért sokban égi malaszt a késői dicséret, halmozott elismerés.” A Nagy Lajos sírjánál majd — Horváth Márton és Veres Péter mellett — gyászbeszédet mondó Darvas József takarékosabb önkritikával bár, de ugyanezt fogalmazza meg: „Közel tíz esztendőt élt a világban, amelynek a maga írói munkásságával, tagadva s rombolva a régit, harcosa volt. Valljuk meg, e tíz év alatt nem vettük körül olyan megbecsüléssel s szeretettel, mint megérdemelte volna. Mi még többet vesztettünk ezzel, mint ő.” A megdöbbenés első óráiban, napjaiban íródott búcsúztatók szinte mindegyikében ott a megkésett gyónás: ki-ki személy szerint, a magyar irodalom és kultúrpolitika pedig egyetemlegesen adósa maradt Nagy Lajosnak. Illyés Gyula szavait idézve: „Babits és Somlay halála után ő volt a harmadik, akinek halálhírére ez nyilait szívembe: »Késő! Elkéstem, hogy viszonozhassam azt a jóindulatot, amelyet részéről érezni véltem. Pedig tán szüksége volt rá. Pedig most tudom csak, mi mindent szívesen megtettem volna érte.«” Nagy Lajos emberi személyének és írói működésének általános megítélése természetesen ellentmondásosabb volt, mint ahogyan az a gyász döbbent mondataiban tükröződött; erről a későbbiekben még beszélnünk kell. Az író temetésén azonban a befelé tekintő számvetés, a fájdalom, a tisztelet, a lelkifurdalás nagyon sokakat hívott a szürke, borongós vasárnap délelőttbe. Mint a hivatalos gyászjelentés tudatja, október 31-én délelőtt 9 órától róhatták le kegyeletüket a ravatalnál a barátok, pályatársak, olvasók. Kónya Judit Nagy Lajos-monográfiájából kitűnik: ez volt az utolsó alkalom, hogy a temetési menet az írószövetség székházától indult a Kerepesi temetőbe. „Reviczky és Jókainé sírja között” jelölték ki a végső nyughelyét — Sőtér István nem véletlenül említi kevéssel utóbb fogant írásának mindjárt az első mondatában a két nagyság nevét. A legnagyobbak közt akarta tudni, láttatni az írót. Nagy Lajos elhantolása csöndes demonstrációvá vált. Nemcsak a tusakodó lelkiismeret akart elszámolni magával: ebben a halálban és temetésben kissé jelképet is láttak az egybegyűltek. A gyász néma tiltakozása annak a politikának, irodalompolitikának szólt, amely saját lehetséges legjobbjai, potenciális hívei közül is sokakat félreállított, elhallgattatott, belső emigrációra ítélt. Hangsúlyozandó, hogy a cikkek, dokumentumok, szóbeli visszaemlékezések mindegyike szerint csakis a torzulásokkal szemben foglalt állást ez a hallgatólagos egyetértés, nem a szocialista társadalomépítés egészének létjogosultságát, értékeit kérdőjelezte meg. A korszak vezető irodalmi folyóirata, a Csillag 1954. decemberi számát Nagy Lajos emlékének szentelte. A szerkesztés koncepciója, a szerzők névsora, az írások tendenciája a Nagy Lajos-i életmű — s vele együtt az alkotói szabadság, a szuverén művészi teremtés mellett érvelt. * * 57
