Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Tarján Tamás: Csillag, 1954. december
TARJÁN TAMÁS CSILLAG, 1954. DECEMBER Hosszan tartó, egyre súlyosbodó betegségek következtében, 1954. október 28-án, csütörtökön este hunyt el Nagy Lajos. Bajai közül egyik-másik évtizedek óta kínozta; rendetlenkedő szerveit mind sűrűbben kellett kórházban gyógyíttatnia — mégis váratlanul távozott el a hetvenegy és fél éves ember. Talán csak abból lehetett volna sejteni a közelgő véget, hogy egy nappal halála előtt ugrásszerű javulás volt észlelhető állapotában, s ezt általában rossz jelnek tartják az orvosok. Szabó Lőrinc így emlékezik: „A mi utolsó — szerdai — esténkén aránylag nagyon jó erőben volt a beteg, különlegesen friss, élénk és jókedvű. Szokás szerint feketét kaptunk. Lajos dohányzott: félcigarettákra gyújtott és egy-két szippantás után eldobta a csikkeket. Minduntalan visszatért betegsége dolgaira... Aztán megint az idegességről, a félelemről beszélt. »A nyúl, mondta, a nyúl becsületes állat; nem hazudik: már a nevével is megmondja, hogy ő nyúl, hogy ő fél. Én meg ...« »Te meg, vette át a szót ugratva Fábián doktor (Fábián Dániel, T. T.), te meg úgy viselkedtél mindig, mint egy oroszlán?!« »Azt nem, én csak magamra húztam valami oroszlánbőrt!«, gúnyolódott magán a házigazdánk... Később a világűrbe is fölkalandoztunk, hitetlen kíváncsisággal igyekezvén az állítólagos szakmagyarázatokon meg a babonás hiedelmeken át bekukucskálni a »korongrepülőgépek« titkaiba; s mikor eljutottunk a földreszállt Marslakókhoz vagy Vénuslakókhoz, akiket »testileg láttak«, Nagy Lajos derűsen bizonykodva jegyezte meg: »No, akkor biztosan azt is látták, hogy a Marslakók éppen kártyáztak, és hogy náluk minden fordítva van: a felső üti a királyt ...«”A búcsúszóként közreadott emlékezés tanúsága szerint tehát elemében volt az író, kedvelt témáit vitte a társalgásba, csillogtatta szarkasztikus humorát. Tíz-tizenegy óra tájt azonban erőt vett rajta a fáradtság, nyugodni tért. Másnap sokkal rosszabbul érezte magát, de a szokásos kávéházi üldögélésről, szemlélődésről ezen a napon sem mondott le. Csütörtök estére is vendéget várt, készülő darabja dramaturgiai munkáit folytatták volna. De aki—Simon István emlékezete szerint — már délután is „betegen, messze révedező szemekkel” gubbasztott a Hungáriában, s „imbolyogva, az asztalokba fogódzva” indult el, ezen az estén már nem tudta fölemelni a tollat. Még halálában is csalódnia kellett, hiszen nem teljesedett be önéletrajzában papírra vetett reménye: „... a halálomat is úgy képzeltem el többször, hogy egyszer majd, sokára, megyek, messzire, megyek, betegen, fárdtan, egészen kimerülök, az országúton, vagy a szabad mezőn összeesek és meghalok.” * * Nagy Lajos 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, munkatársa lett a Szabad Népnek. Sorra jelentek meg könyvei, 1948-ban a legelsők között kapta meg a Kos- suth-díjat. Az idősebb prózaíró generáció) legjelentékenyebb alakjaként tartották számon, legfeljebb Tersánszky Józsi Jenővel kellett osztoznia ezen a dicsőségen (ami, bár nemegyszer megcsipkedték egymást, nem volt ellenére egyiküknek sem). 1950-ben azonban változás állt be az író műveinek és munkásságának megítélésében. Ekkor még napvilágot látott két gyűjteményes elbeszéléskötete (1919 május; Nyitott ablakok), de a következő három esztendőben csupán egyetlen kis füzet kiadását tette lehetővé a kor irodalompolitikája. Mellőzték, bírálták Nagy Lajost, pesszimizmusát, az új eredményekre való érzéketlenségét róva föl többek közt hibájául. 56
