Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Tverdota György: Nagy Lajos és József Attila
először. Szinte áhítattal bámultam ezt az erdőt, a sok-sok gyertyánfát, melyek vékony és egyenes törzsűek, és a magasba merednek. Attila könyvet olvasott és egy tekintetre se méltatta az erdőt. Csodálkoztam rajta. Azon csodálkoztam, hogy ő, a költő, akinek a versei tele vannak pompás természetleírásokkal, most, amikor élvezhetné a természetet, ennyire közönyös. De nemcsak hogy nem nézett ki, hanem így szólt hozzám: „Hallgass csak ide! Milyen remek ez.” És elkezdett felolvasni a Toldi szereimé bői. József Attila összeismertette barátját hozzátartozóival. Közös levelezőlapot küldtek például Hódmezővásárhelyre hármasban Makai Ödönnel József Etelka részére 1932. jan. 15-én. S amikor az író 1932. május végén Hódmezővásárhelyre utazott, hogy megismerkedjen a város életével, egyszer-kétszer meglátogatta a Makai családot. A felsorolt élettényeket tehát úgy összegezhetjük, hogy Nagy Lajos és József Attila a harmincas évek első felében — köznyelvi fordulattal élve — „jóban voltak egymással”. Ez a személyes jóviszony azonban „csupán” a döntő politikai és esztétikai kérdésekben kialakult egyetértésük és együttműködésük érzelmi-szubjektív lenyomata, külső jele volt. Fontosabb tehát sorra vennünk az együttműködés dokumentumait. Az egyetértés kinyilvánításában az elsőség a költőt illeti meg, ezért kapcsolatuk e belsőbb övezeteinek elemzése során abból kell kiindulnunk: melyek voltak József Attila legsajátosabb gondolati-alkotói elképzelései és törekvései a húszas-harmincas évek fordulóján. Nagy Lajos 1930 elején megjelent Lecke c. kötetéről írott, a Kritika 1930. május 18—25-i számában napvilágot látott recenziójában az alábbi mondatot olvashatjuk: „voltaképpen Nagy Lajos módjára kéne szemlélődnünk, ha adnának valamit a tárgyilagosságra.” 1931 tavaszán megjelent verseskötete, a Lecke esztétikai és világnézeti téren egyaránt méltó lírai párdarabja, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz Nagy Lajosnak ajándékozott példányába pedig az alábbi, a Nem én kiáltok ajánlásánál nem kevésbé jellemző dedikációt írta a költő: „Nagy Lajosnak, igaz barátsággal és szeretettel, mint Leckéjének jó tanulója. Döntsd! Bp. 1931. márc. 21.” Nagyon jól tudjuk például Ignotus Páltól vagy Németh Andortól, milyen sokat adott József Attila a tárgyilagosságra, érthető tehát, hogy igyekezett Nagy Lajos módjára szemlélődni, összehangolni a magyar valóságról alkotott képét idősebb társáéval, akár Leckéjének szorgalmas tanulójaként, akár „egymás civódásai” révén összecsiszolva nézeteiket politikai-ideológiai kérdésekben. Ennek eredményeként egybekapcsolta őket éles, osztályszempontú társadalomkritikájuk, kíméletlen valóságlátásuk, az a „szatíra és keserűség”, amellyel a hazai viszonyokat szemlélték, de egybekapcsolták őket pozitív és negatív elfogultságaik is, az eltökélt, nivelláló sötétenlátás egyfelől, bizonyos szektás történelmi illúziók másfelől. Egy dolgot azonban József Attila sohasem hagyott figyelmen kívül: a művészet autonómiáját. Nagy Lajos novelláiból ezért nem emelte ki, mint ami kizárólag lényeges, azok ideologikus tartalmait, szerzőjük politikai nézeteit, hanem adekvát módon, mint műalkotásokhoz viszonyult hozzájuk. A húszas-harmincas évek fordulóján olyan költészet kialakításán fáradozott, — úgy elméleti téren, mint alkotói gyakorlatában —amely maradéktalanul össze tudja egyeztetni a tiszta művészetet politikai programpontok megverselésével. Irodalom és szocializmus című szabadelőadásában ezt a magasrendű szintézist megtagadta a polgári művészet egészétől, mert szerinte a burzsoázia irodalma az adott történelmi fejlődési szakaszban már nem képes elhatolni azoknak az abszo- lútumoknak a szemléletéig, amelyek megragadása a mindenkori művészet időszerű feladata. A proletárművészet művelőinek döntő többségét pedig azért marasztalta el, mert ez időszerű feladatnak ugyan eleget tesznek, de a tiszta művésziség kritériumának képtelenek megfelelni. Kritikai gyakorlatában is ennek a tézisnek a szellemében igyekezett eljárni. A szocialista pretenzióval fellépő alkotók körén belül maradva: Kassákot e magas igények nevében ítélte el, de már a Brichta Cézárról írott kritikájának híres soraiban is ezt a szempontot érvényesítette: „éppen a szocializmus érdekében — 47
