Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Cs. Varga István: A lázadó ember (Nagy Lajos önéletrajzi könyvéről)

szer, a helytelen közmorál ellen. Fény derül a társadalmi környezet és az egyéni fejlődés összefüggéseire. Megfigyelhető, ha a szerző utalásaiban közel kerül a jelenhez — főképp az emberi kapcsolatokat illetően —, működésbe lépnek az emlékezet fékjei és ez érződik a formálás, stilizálás változásaiban is.

A szerző nem szigorú időrendben mondja el élményeit, inkább bizonyos színhelyek, egyes emberek és témák köré csoportosítva és eléggé szabad asszociációs módszerrel. A lázadó ember írója szinte kizárólagosan emlékezetére támaszkodik. Igaz, esetenként nem is emléket, hanem egy-egy elképzelését írja le későbbi közlések nyomán, ez pedig már „szinte megtévesztő játéka az elmének”. Megkísérli legrégibb múltját is felidézni, de az ő számára „kutatni az emlékeket gyötrelmesen izgató játék”. Néha — saját értékelése szerint is — „válogatás nélkül, összefüggéstelenül” veti papírra azt, ami eszébe jut. Ha kell, kijavítja önmagát: „sőt nem is így történt, egészül ki az emlékezetem” — írja egyhelyütt.

Főhős és narrátor nem azonosítható, erőteljes distancia van köztük, amely a művészi formálás tág lehetőségeit biztosítja. A narrátor nemcsak elbeszél, de magyaráz, elemez, kommentál is az azonosulás—eltávolodás viszonyrendszerében. Az emlékező nem képes a teljes életet, csak annak illúzióját megidézni, a lényeges, főbb erővonalat kiemelni. Figyelembe kell vennünk a felejtést, a szándékos elhagyást, a szemérmes- tapintatos elhallgatást Nagy Lajos esetében is. Mégis az adatok pontosságával igyekszik nemcsak hiteles, de igaz képet adni a valóságról, saját életéről, írói és eszmei fejlődéséről.

Az önéletrajzíró Nagy Lajos sokat tanult a fejlődésregény eredményeiből. Mindig vonzotta az új típusú nagyregény lehetősége. írói fejlődése során megtagadta a központi regényhős jogosultságát. Főszereplő nélküli regényt akart írni, amelyben a központi alak körül egyenrangú mellékalakok állnak. Ezt a kísérletet leginkább önéletírásának első kötetében sikerült eredményesen megvalósítania. A második könyvben, A menekülő ember ben az elbeszélés, leírás, kommentár és elemzés arányai elmozdulnak, fellazulnak. Sokkal egységesebb, tömörebb, művészibben megformált A lázadó ember, amelyben az első világháború kitöréséig követhetjük nyomon az író életútjának, szellemi-erkölcsi karakterének a kialakulását szerves összefüggésben a társadalmi-ideológiai hatásrendszerrel.

❖ * ❖

Önéletírásának második kötetét már az ötvenes évek elején írja Nagy Lajos. Ebben az időben jegyzi fel róla Németh László egy találkozást, alkotóházbeli együttlétet követően: „Őt egy, szervezetébe oltott elégedetlenség tette forradalmárrá”. Az ötvenes évek elején mégis „azt kívánták tőle, hogy szüntesse be életének ezt az alapfunkcióját.” Ekkor Nagy Lajosnak két mondatát őrizte meg Németh László. Az egyik, életet és művet is találóan jellemző megállapítás így hangzik: „Én azt tartottam, az író dolga az, hogy elégedetlen legyen, mert ez viszi előre a világot. S ezek azt kívánják tőlem, hogy állandóan ujjongjak.” A másik mondat a valóságfantaszta író hűségvallomása: „Akárhogy szidom is őket, én hozzájuk tartozom”.

44