Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
— Hát most pár napig nemigen kapunk postát — mondtam —, de aztán annál jobb lesz egyszerre több levelet kapni, igaz? — Igenis, főhadnagy úr! — Elárulom magának, Juhász honvéd, hogy én is olyan vőlegényféle vagyok, így hát én is legalább úgy várom a leveleket, mint maga! A kis párbeszéd hallatára a katonák merevsége feloldódott. Nevettek, megjegyzéseket tettek, egymásután villantak a gyufák, a kristálytiszta jeges levegőben szállt a cigaretta füstje. Semmi baj nincs addig, amíg a katonának van kedve rágyújtani és van kedve nevetni! Ok most még nem tudják, hogy ott, ahonnan időnként hallani a tompa dörrenéseket, bajtársaik ezrei 3 nap és 3 éjjel a puszta havon, agyonfagyva, kiéhezve, vérző sebekkel, súlyos harcban állnak és megdermedt kezükből kicsúszik a fegyver . . . A pusztulás valódi méreteit ekkor még én sem tudtam. Visszaérkezett Lukács hadnagy és jelentette, hogy a falu túlsó szélén van az előre- küldött csoportunk, néhány házikóba behúzódhatunk, készen van a forró babgulyás is. Örültünk a jó hírnek, hogy a kegyetlen hidegben mégis megpihenhetünk fedél alatt. A katonák hallották Lukács Jancsi jelentését és nemvárt fürgeséggel folytatták a menetet a nagy kiterjedésű falun át, amiben közrejátszott egy kissé az a hír is, hogy elkészült a babgulyás. Még ma sem értem, hogy zsúfolódtunk be több mint háromszázan az öt kis parasztházba, de tény az, hogy mindenki fedél alá jutott, a lovakat pedig dupla pokrócokkal takartuk be. Kiosztották a babgulyást, ami mennyei élvezetnek számított a nagy hidegben, aztán a katonák úgy ahogy voltak, teljes felszereléssel, szorosan egymás mellé kuporodtak az apró házak földes padlóján és a kimerültségtől gyorsan elaludtak. Felváltva virrasztottunk, mert a hadnagytól kapott tájékoztatás után számolnunk kellett esetleges meglepetésekkel. Intézkedtem, hogy reggel 6 órára készen legyen a forró feketekávé és fél 7-kor indulunk tovább M. Gesovo felé, ami még ide kb. 26 kilométer. Úgy számítottam, hogy a kora délutáni órákban odaérhetünk, ha folyamatosan menetelhetünk. Igaz, a 3 órás pihenő nem volt valami sok a fárasztó menet után, de a hírek miatt igyekeznünk kellett minél előbb elhagyni a falut, nehogy valami csetepatéba keveredjünk fölöslegesen. Ha a szovjet csapatok valóban áttörték a védőállást, könnyen előfordulhat, hogy páncélosok, vagy sícsapatok törnek előre, hiszen azok számára 25—30 kilométer nem távolság, gyalogos csapatnak viszont ilyen időben és útviszonyok mellett egész napi menet. Reggel 6 órakor mindenki megitta a forró feketekávét, amit rummal „szagosítot- tunk” meg, megették az adag vajat kenyérrel és már induláshoz sorakozott a század, amikor észrevettem, hogy hiányzik a barna gyapjúsálam, amit Ő kötött a számomra az indulás előtti napokban. Visszamentem legényemmel a házba, ahol 1—2 órát én is szundítottam, mindketten mindenütt kerestük, de csak nem találtuk. Nem vagyok babonás, de valahogy rossz előjelnek vettem volna, ha a sálat nem találom meg. Már- már szomorúan lemondtam róla, amikor újra végigtapogattam minden zsebemet és amikor kezem köpenyem ujjának hosszú visszahajtására tévedt, éreztem, ott valami dudorodik. Belenyúltam a felhajtásba és a sál — ott volt. Nyakam köré tekertem, az egész fejemet és nyakamat is beborító, világoszöld angóragyapjúból készült hósapkám alá és szinte vidáman adtam ki a parancsot az indulásra. Nekivágtunk a még hátralevő 26 kilométernek. A reggeli órákban erős szél kerekedett, ami még fokozta a rendkívüli hideget. A szél felkavarta, felkapta és arcunkba csapta a havat, alig tudtuk szemünket időnként 13
