Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
tak volna — a levertség. Ők is ismerték kezdettől fogva a hadsereg védelmének elképesztő hiányosságait, a reális védelmi lehetőséget messze meghaladó kiterjedésű védőkörieteket. Ők is és mindenki tudta, hogy a 2. magyar hadsereg az „áldozati bárány”, melyet a magyar kormány és a katonai vezetés a németek iránti szövetséges hűség és egy helytelen politika érdekében feláldozott. Nem az volt a meglepő, hogy a csapatok a nagy erejű szovjet támadásnak nem tudtak tartósan ellenállni. Az lett volna a meglepő, ha ennek az ellenkezője következik be. Ami pedig ebben a keserves helyzetben mindenkiben — bennünk is — a legnyomasztóbb érzést váltotta ki, az a magyar hadsereg parancsnokának január 16-án este kiadott parancsa volt. Ennek a kétségbeesett parancsnak a jelenlegi katonai és lélektani helyzetben csak demoralizáló kihatása lehetett a csapatokra. Jány vezérezredesnek tudnia kellett, hogy a magyar katona minden nehézség ellenére teljesíti kötelességét, áldozatokat is vállal, de tudnia kellett — és tudta is — hogy a katonailag példátlanul irreális helyzetben, az elmúlt néhány nap véres eseményei után ezzel a kegyetlen paranccsal éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint amit a parancstól várt. A kiadott parancs — „Csak meghalni lehet!” — olyan megnyilatkozás, ami ugyan igen „hatásosan” hangzik, de az összes előzmények ismeretében és a kialakult helyzetben senki sem gondolta komolyan ennek a parancsnak a „végrehajtását”, talán még Jány vezérezredes sem. Egy ilyen parancs, ebben a helyzetben nemhogy fékezi, ellenkezőleg, gyorsítja a fizikailag, lelkileg megrendült csapatok felbomlását. Ilyesféle gondolatok merültek fel bennem és nyilván a század többi tisztjében is, de ezeket a gondolatokat akkor nem mondtuk ki. Látva tisztjeim deprimáltságát, nyugalmat erőltetve így szóltam: — Azt hiszem egyelőre semmi okunk az aggodalomra. A harcok tőlünk 25—30 kilométerre folyhatnak. A front vonala és közöttünk még jelentős magyar és német erők állnak. Feltehető, hogy ellentámadásra kerül sor. Mindenesetre nem időzünk itt sokáig, 3—4 órás pihenő után folytatjuk utunkat M. Gesovoba. A katonáknak ne adjátok át a hallottakat, felesleges őket rémisztgetni, meg aztán ezek a hírek nem tekinthetők megbízhatóknak. Addig is, amíg Lukács Jancsi visszaérkezik, oktassátok ki a katonákat, hogy ha átszivárgóit kisebb orosz csapatok részéről támadás érne bennünket, mindenki őrizze meg nyugalmát. Nem eszik olyan forrón a kását, majdcsak lesz valahogy! Ha harcra kerülne a sor és valaki lemarad, igyekezzék mielőbb elérni M. Gesovot. A negyedik szakasz továbbra is utóvéd és ellátja a századvonat védelmét is! („vonat”-nak nevezték a csapatok különféle anyagát szállító jármüvek összességét.) A szakaszparancsnokok szakaszaikhoz mentek. Elővettem cigarettatárcámat és rágyújtottam. Akárcsak a többiek, én is hosszú szipkából dohányoztam, mert ha a prémkesztyűt lehúztuk, pár perc alatt a 40 fokos hidegben meggémberedtek ujjaink. Végigsétáltam az első szakasz katonái mellett. A katonák szótlanul ácsorogtak, egyesek puskájukra támaszkodtak. Mintha megérezték volna, hogy valami van a levegőben. Valamivel fel kellett ráznom őket ebből a nyomasztó hangulatból. Az egyik katonáról tudtam, hogy vőlegény, gyakran írt tábori lapot menyasszonyának Esztergomba. Megszólítottam: — Ejnye, de el van kenődve, Juhász honvéd! Csak nem fázik talán? A katonák közül egyik-másik nevetett, én folytattam: — Hát nem mondom, valamivel kellemesebb volna most andalogni az esztergomi Duna-parton, dehát majd eljön annak is az ideje és akkor majd elmesélheti a menyasszonyának, milyen érzés volt 40 fokos hidegben ballagni a hóval borított sztyeppén. Mikor kapott utoljára levelet a menyasszonyától? — kérdeztem. — Körülbelül egy hete, főhadnagy úr! 12
