Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - SZEMLE - Cs. Varga István: Kalász László: Mintha rögtön meghalnék

deti hangon unisono énekel a magyar líra sok­színű kórusában. A léthelyzetet tükröző keserű versek megszaporodtak. Úgy érzi „csak durva pokróc / illene már e létezéshez”; „sok a gond az én szívemnek / akárhogyan is szívelnek”. Az egyéni gondok részint megoldódnak, valami belső gond mégis érvényben marad: „kisimul minden dolgom — marconább csak az arcom”. Az okok közt megnevezi azt, amely tőle függ, ami benne van: „nem végzem igaz dolgomat / hol szívem téríti el létem / hol meg agyam egy gondolat”. (Úgy eldurvul). A költészetre ítélt elme naponta megküzd küldetéstudatáért: „hi­tem ponttól pontig bukdácsol: / magamnak szántam minden kínom / — örökké csak versei­met írom”. Összegezően szól léthelyzetéről, küldetéstudatáról: Pilátus vagyok s Krisztus is percekre feszít vak ítélet ne is legyen feltámadás de amit élünk legyen élet golgoták a domboldalak gondjaim már feszületek mosom kezem Bódvánk vizében utána fölfeszülhetek Az idő múlása érződik az egyéni létszférában: Mögöttem meghajlott a nyár előttem szétterült az ősz . . . s mögém szobrot félelmem állít. Kalász realista költő. Az ő valósága a természet­ből, az ösztönző népköltészeti hagyományokból, a történelem és a népi kultúra vitális örökségéből áll össze egységes egésszé. Tudatába szinte betör a látvány: a hegyek karéja, a Bódva patak, a Raka- ca-tó. A látványból látomás lesz — „agyamba ma­gam ömlesztek látomást” — írja. A valóság lénye­gi ismérveit őrzik a költői képek, a művészi láto­másban felragyog a táj, ünneptartalmat kap a pa­tak, a tó és felmagasodnak a csereháti hegyek. A látomás milyensége, minősége adja a művészi ér­téket. Az emberarcú, az emberszabású, az em- beriesíthető érdekli a tájból, a történelemből, a művészetekből is. Ott hívta elő a hely szellemét, ahol „a hegyek egy darab eget / emelnek a válluk felett / Ez az én világom / mint egy óriási láb­nyom”. Nézőpontjának tengelye: Perkupa— Szendrő vonalában és magasában húzódik. A szü­lőföld reális arcát örökíti versbe. A valóság költé­szete ez: rakéták nem szállnak fel e tájról, „ha az ablakon kitekintek // egy angyalszárny sem csap­kod itt / éjféltájt bányászok szállnak / buszra: vi­szi ördögeit a bányába a munkásjárat” (Talán az Isten). Sejtjeiben hordja, őrzi e tájnak „regés emlé­keit”, fürkészi az egyéni és a közösségi történe­lem tanulságait, az időközben forradalmian meg­változó falu átalakuló arcát. így összegezi kérdé­seit: mért alakultak így a dolgok mért volt eddig történelem és abban is ugyan miért volt minden ami történt velem ... Kalász költészetét nem szabad a falusi értelmi­ség élményvilágára szűkíteni. Sokkal mélyebb és szélesebb az ő forrásvidéke, mintsem az egyetlen társadalmi rétegre korlátozható lenne. Ismeri a tájformálta arcokat és a tájformáló kezeket, az emberi sorsokat. Fürkészi, alakul-e új közösség, támad-e embereket összetartó új kohéziós erő. Küldetését a használni-akarásban jelöli meg: „azért jöttem a világra / hogy a világ hasznom lássa”. Méltó dolgot kér erőnknek: „dúsabb vért sorsunk erejének”. Dalolni, gondolkodni felnőtt fejjel akar a haza „igaz igazáról”. Legfőbb parancsa a helytállás, a valóságvállalás: „céllal s céltalan / s egyenként a tág mezőt bejár­va / tesszük dolgunk: hisszük: értelme van”. A vers közösségi küldetését vallja: kell, hogy a ver­sek segítő tettekké váljanak, segítsenek legyőzni a „meggémberedett szederjes világ” közönyét. Új kötetét is áthatja a vágy: a „Tisztább világban / / emberként egészen /... / élhetni bátran tehet­ni merészen” reményhite. Líráját az arányos versszerkezet, a rövidség, az egyszerűség, a könnyen áttekinthetőség jellemzi. Hű maradt a dalformához. Nem idill a Kalász László-i harmónia, csak vágy, kiküzdött eredmény a dalszerű remekekben is: a belső magatartás és az érzéki megjelenítés önmagában nyugvó összhang­ja. Dalainak esztétikai minősége nem érzékies, inkább bensőséges. De tud derűs, könnyed, sőt fanyar és borús is lenni. Kísérletezik a diszhar­monikus, a groteszk és a komikus változataival is. Legjobb verseinek őszinteségében az alkotás igazsága érződik. Művészileg tökéletes versei, amelyek megfelelnek költői szándékának: Mint­ha rögtön, Pilátus vagyok, Ne kötözz, és leg­teljesebben a Nem tudsz című. Mondanivalója mögött a maga teljességében áll helyt. Ismeri ugyan a szerepjátszás lehetőségeit, mégis jobban vonzzák az őszinteség, az átélés mélységfokozatai. Távol áll tőle az üres, a kongó, a felfújt beszéd, mindaz, amit hazugnak érezhetünk. A művészi helytállás Kalásznál hűségként je­lentkezik. Morális felelősség köti korához, tár­sadalmához, szülőföldjéhez és népéhez. Ismeri a maga világát, átéli és versművészetében követi embertársainak sorsát, kutatja a sorsalakítás esé­lyeit. Nem utánoz, senkit nem követ. Ha a költő személyiségéhez viszonyítjuk a Kalász-verseket, a hűség, az őszinteség és eredetiség esztétikai minőségváltozatait állapíthatjuk meg.Ténybeli hi­telesség, lényegszerűség, mély őszinteség jellemzi ezt a lírát. Ebből adódik művészi valószerűsége. Gyönyörködtető funkciója igen erős. Realizmu­sának ismérve: a lényegszerűség a belső igazság­ból, emberi jelentőségből születik. Verseiben bensőség-fokozatokat tudunk elkülöníteni. Mély­ségkülönbségek vannak nagy versei és egyszerű dalai között is. Verseiben életerő, a természet 88

Next

/
Oldalképek
Tartalom