Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Emberi délkörön (Bella István versei)
bősége és szépsége, vívódva is nehézségeket le- küzdő, igenlő költői magatartás nyilvánul meg. Bensőség-értékét az erkölcsi eszmék, a közösségi érzések adják, amelyekre Kalász igen kényes és fogékony: „Áhitat kéne gyermeki csodálkozás / / havakkal hulló / kék látomás”. A gondolati elmélyülés sem hiányzik jelentősebb verseiből, amint az egységes átformáltság és a művészi távlat is éppen ezekben a legteljesebb, a legtökéletesebb. Kalász úgy tudott korszerű maradni, hogy mindenféle modern kedés kínálkozó meliékút- jait, csapdáit elkerülte. Azt a területet veszi birtokba, amelyet minden ízében ismer. Nem vágyik idegen, távoli terrénumok birtoklására. Tudatosan szűkíti horizontját, hogy a láthatárig biztosabban vehesse hatalmába a maga régióját: „nem érdekel a Végtelen! (...) a Madár izgat nem a Hold!”. Reménnyel együtt él benne a kétely, a félelem, amely nemcsak szűkebb pátriájának féltése, de az emberiségméretű veszély kimondása is: „jaj örömöt hoz-e a szél! s lesz-e virág? s lesz-e világ? Az álomszövő éj múltával csak a kakasok kiabálják: HOL A JÖVŐ HOL A JÖVŐ? Folytatólagos válaszkeresés ez a korábban köteteimben tudatosított problémára: HOL VAGY JÖVENDŐ? Önmagára vonatkoztatva jelöli meg a vers- és köteteimben is tudatosított válaszlehetőséget: „Mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem születéstől halálig tartó emberségben” A Kalász-líra őrzi sajátosságait és tudatosítja karakteres ismérveit. A versegészt erősítő megoldás az első sorba beolvasztott cím. Jellegadóan hangsúlyos, erőteljes a versindítás. Rendszerint elmarad a központozás. A belső tagolás, a gondolati és képi kifejezés írásjelek nélkül is érezteti a mondat- és szakaszhatárokat. Az ismétlés, a meghökkentő ellentétezés, az alliteráció gazdagsága és változatossága az új kötetben is hatásos versépítő eszköz: „hogy’ vonhatnám le fel sem vont vitorlám” (Elnézem Berzsenyi). A kettőspont és a felkiáltójel vált leggyakoribb írásjelévé. Kedveli az egyéni formákat: leleményes szóalkotó és ritmusteremtő. A gyakori sejtetés, elhagyás-elhallgatás eszközével, kérdőjeles formával tiszteleg a szíve szerinti költőelőd, Jeszenyin előtt: „vad kék lovak vágtatnak át az égen irgalmatlan-időtlen állatok csak én tűnök el s mindenek megmaradnak? lendül a szél a felhők ostora vad kék lovak vágtáznak át az égen s én nem leszek? — nem is voltam soha?” Kimunkáltan tudatos a feszes szerkesztésmód, a versalak kivételes zártsága. A versforma sajátos világképet, gondolkodásmódot tükröz és hitelesít a Kalász-versben. A rövid, egy képből kibontott és végigvezetett vers a költői eszményképe. Finom ívű, egy tömbbői alkotott versei a szűkszavúságig rövidek és tömörek. Célja a gondolathoz igazított versforma, a kifejezés egyéni, markáns pontossága. Bár a narratív elem néha háttérbe szorítja a kifejező funkciót. Tiszta költői látás, világos nyelvi formálás jellemzi. Sajátos, üde hangja és színváltozatossága gyönyörködteti az olvasót. Csak látszatra statikus és idilli, valójában belső feszültségekkel terhes ez a versvilág. A karcsú, változékony rendben futó sorok töredezettek, de így is őrzik az elegáns egyszerűség eszményét. Felerősödött a „kalevalai” hang, képvilág, szókincs és ritmus. Nemcsak a dalforma, a szabadvers is Kalász benső lényéből fakad. Költészete panasz helyett gondot tudatosít, helyhez illő, eszményeinkhez méltó gondokat és feladatokat. Kalász Lászlónak azt kívánjuk életének ötvenedik évében, hogy még nagyon sokáig daloljon önfeledten — mindannyiunk örömére. CS. VARGA ISTVÁN EMBERI DÉLKÖRÖN Bella István versei Élet- és léttapasztalatainak — József Attilára emlékeztető — gnomatikus összegzésére vállalkozott Bella István a kötet címadó versében. A világmindenségben (gyufásdobozban „csillagok, idők összezárva”) „hemzseg, pezseg, nyilall az idő muzsikája”, szabad és önmagával azonos akar lenni minden: „hogy rágja egymást, s hogy da- nássza / kínját a katicaképzelet.” Hasonlóságok vannak ugyan, de minden egyszeri és megismételhetetlen „magává egyetlenedik”. Ezért mondja a költő: „—számomra nincs rajtam kívül / hely az emberi délkörön./Szabadságom és börtönöm / én vagyok egyesegyedül.” Tévedés lenne a tetszetős Babits-párhuzamot említenünk. A babitsi „Én maradok: magam számára börtön” az én „bűvös köréből” kitörni nem tudó, a mindenséget versbe venni akaró költő helyzetét fejezi ki. A lírikus epilógja legföljebb azt illusztrálja, hogy századunk költői rendszerint a „magam”-tól jutnak el — ha eljutnak — a mindenségig. Bella verse tökéletesen példázza Kabdebó Lórántnak azt a megállapítását, hogy a költő nem az énből indul ki, s ér el a világegészig, hanem fordítva. A vers „poénja” így mindig a magam. Ám a korábbi kötetekben is láttuk, hogy Bella individualitása mögött nem érdektelen magánügyek lappanganak, az ő személyes hangja sokak sorsába szánt bele. Az Emberi délkörön című versben is ott van, hogy adni akar, „Mindent odaadni / annak, kié.” 89
