Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Urbán Terézia: Öregek szociális otthonban
san dolgozunk. Hát így maradtunk mi magunkra.” Nehéz sors jutott nekik. A föld, a jószág, a tanyai élet fogva tartotta őket. Azt a szűk kört, amit a paraszti sorsuk rajzolt köréjük, meg sem kísérelték áttörni. LEHET-E BEILLESZKEDNI? A szociális otthont felfoghatjuk úgy is, mint az iparilag viszonylag fejlett társadalmak életformájára jellemző urbanizációnak egy sajátos mikrourbanizációs alakulatát. Ezt a feltételezést többek között arra is alapozhatjuk, hogy ezekben az otthonokban megtalálhatjuk a város főbb szociológiai kritériumait. Itt is heterogén egyének nagy népsűrűség mellett, viszonylag állandó településben laknak együtt. Intézményünkben 32 lakószobára (tekintsük a szobákat az összehasonlítás kedvéért lakásnak) 100 idős ember jut. A laksűrűség Magyarországon a városokban átlagosan 3 fő szobánként. 100 lakásra 324 fő esik az 1970. évi statisztikai adatok szerint, tehát egy lakásra megközelítően hasonlóak az adataink. A városias életmódot igazolja a villannyal, vízvezetékkel, fürdő-mosdóhelyiségekkel való jó ellátottság is. Az otthonban, mint a városokban általában, a lakosság összetétele heterogén. Megtalálhatók volt foglalkozásukat tekintve az értelmiségiek, ipari munkások, háztartásbeliek és a társadalom perifériájára került emberek egyaránt. Ha az iskolai végzettséget figyeljük, hasonló a helyzet. Az írástudatlan analfabétától az egyetemi végzettségűekig széles a skála. A városban kialakult házbizalmi-tömbbizalmi szerepkört az intézményben a Társadalmi Bizottság tölti be. E választott képviselők a közösség ügyeit hivatottak ellátni. A sűrűn lakott területen élők gyakran ingerlékenyek, erőszakosak, nyugtalanok vagy visszahúzódóak lesznek az állandó kényszerű érintkezés miatt. Az ember testének határa nem végződik a bőrfelülettel. Mintha egy életszükségletet jelentő láthatatlan burok venné körül. Több éves megfigyelésem alapján a tanyán vagy kis közösségekben megöregedett emberek „személyi távolságát” lényegesen nagyobbnak ítélem meg, mint a városi emberekét. Életmódjukból adódóan idegenekkel ritkán találkoznak. Nem szokták meg még fiatal korukban az idegen emberekkel való rendszeres találkozást, mint a városban élő emberek, akik utaznak, közlekednek, általában nagy közösségben laknak. Naponta több száz idegen arcot láthatnak úgy, hogy annak semmi jelentőséget nem tulajdonítanak. A vidéki ember számára az egymás mellett élés ilyen formája ismeretlen. Munkájukat is a családdal vagy magányosan végzik a tanya körül, vagy kint a földeken. A városi emberek többsége gyárakban, üzemekben, de minden esetben idegen emberek közösségében, egymáshoz alkalmazkodva dolgozik. A vidéken élő emberek a földeken végzett munka közben, ha szerszámukra támaszkodva megállnak pihenni és körbenéznek, a sík vidéken nincs semmi, ami zavarná a széles látóhatár áttekintését. „Rideg, de békességes ez az élet. Messzi a világ zaja, csak szűrődve, ha elér idáig. Kimozdulni semmi ok: jól konzerválódnak itt a paraszt erkölcsök” — írja Erdei Ferenc. A lakók körében végzett felmérésem is mutatja, hogy még mindig mennyire aktuális Erdei Ferenc megállapítása. A vizsgálatba bevont 136 gondozott közül 56 nem hagyta el soha a legszűkebb környezetét. Közösségbe kerülve, a tanyán jól bevált viselkedési minták nem alkalmazhatók a szociális otthoni életformánál. Új szerepet kell megtanulniuk. Az egész életük során felhalmozott tapasztalataik is elvesztik értéküket, jelentőségüket. Teljesen idegen az az életforma, melyet a szociális otthon nyújt számukra. A másokkal való együttlakás, étkezés, fürdés stb. külön terhet jelent nekik. Már az a tény, hogy tartósan és kikerülhetetlenül együtt kell aludni, agresszív viselkedést, vagy az ellenkezőjét, a teljes izolálódást válthatja ki. Különösen fontosnak tartom az ő esetükben a kétágyas 70
