Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Urbán Terézia: Öregek szociális otthonban

sát. „Apánk a 14-es háborúban odaveszett. Anyánk alig volt 24 éves akkor. Én pár hónapos voltam, Feri bátyám egyéves elmúlt és Anna nővérem 3 éves forma lehetett. Volt 18 hold gyenge homokos földünk, egy hold szőlőnk, tehenünk és két lovunk. Ebből kellett anyánknak megélhetésünkről gondoskodni. Sokat dolgozott, minden munkát maga végzett, napszámost fogadni nem tudott, nagyon szegényesen éltünk. Ahogy cseperedtünk, mi is erőnk szerint segítettünk. Előbb csak a jószágokra vigyáztunk, később — alig lehettünk tízévesek — már kapáltunk és vezettük a lovat szántáskor. 15 éves koromban már önállóan arattam — emlékezik Feri bácsi. — Elmentem előbb a szomszédhoz, és megtanultam a kaszát kiélezni. Még egy jó tanácsot is kaptam. „Fiam, vagy a kaszát vered ki jól, vagy az ver majd téged.” „Iskolába felváltva jártunk. Mindig az ment, akinek volt cipője, ruhája. így is sikerült három-három osztályt kijárnunk. Elég is volt az nekünk. A mi dolgunkat nem ott tanították, olvasni meg úgysem értünk rá. Tavasszal elkezdődött a kinti munka, akkor hajnaltól késő estig dolgoztunk. Este úgy zuhantunk be az ágyba, mint egy zsák krumpli. így ment ez őszig, csak télen volt egy kicsit könnyebb, mert akkor csak az állatokkal kellett vesződni, így nőttünk fel, nem is gondoltunk arra, hogy másként is lehetne élni.” Mivel töltötték el a szabad idejüket? — kérdezem Erzsi nénit. „Olyan nálunk nem volt. Mindig volt mit csinálni a földön, vagy a ház körül. Néha azért eljártunk a templomba. A szomszédokkal csak télen jártunk össze, mert akkor kevesebb volt a dolgunk. A „lajosi búcsú” volt az év legszebb napja — mosolyodik el a gondolatra. Ünneplőbe öltöztünk még délelőtt és mise után kisétáltunk a búcsúba. Sokat nézelődtünk a sátrak előtt, búcsúfiát is vettünk. Volt forgó, meg sok vidám szórakoztató dolog, néha még mutatványosok is voltak. Egész délután ott szórakoztunk.” „Egyszer moziba is akartam menni ide a közeli iskolához, de a gépész nem jött ki. Hát nem sikerült mozit látnom! A tanyán kívül csak néha jártam, inkább csak a faluba. Anyánk mindent elintézett, dolog nélkül meg minek mentem volna bárhová.” „Én sokkal több helyen jártam, mint Erzsi,” veszi át a szót Feri bácsi. „A 44-es háborúba nem soroztak be, mert beteges voltam, de néhány napra robotba kellett járni. így eljutottam Ceglédre, Kecskemétre és még több helyre is a környéken. Még a Fekete-tengert is láttam egyszer, igaz, két hónap múlva kerültem aztán haza. Az is a háború alatt történt.”

„A háború után sem lett könnyebb a mi életünk. Anyánkra ráfogták, hogy kulák. Minden este idézték a hatóságra. Sokszor ijesztgették. Egyszer egy ember a sapkáját hozzávágta. Abból még nem lett volna baj, de valami nehéz tárgy volt a sapkában, nagyon megütötte anyámat. Sokáig fájt szegénynek. Kemény asszony volt anyánk, nem hajlott a szóra. Folyton csak azt mondta, hogy az életét ebbe a földbe dolgozta bele, nem adja ki a kezéből. Huszonöt éve halt meg, azóta ketten folytattuk tovább, amit ő elkezdett.” Ha jól emlékszem — gondolkodik hangosan Feri bácsi, 1961-ben léptünk be az Almavirág Szakszövetkezetbe. Nem kellett leadni a földet, csak tagok lettünk. Később 10 holdat mégis leadtunk, utána a többit is. Maradt a tanya és 1 hold háztáji. Megéltünk belőle, dolgoztunk rendesen tovább. A szövetkezet sokat segített rajtunk, amikor már elkelt nálunk a segítség. Ők biztattak a szociális otthonba is bennünket.”

Mi lett a legidősebb testvérével? — kérdezem, mert valahogy nem esett róla szó. Erzsi néni hallgat egy darabig, azután csendesen válaszol: „Anna, ő férjhez mehetett, pedig tudja, én mindig kapósabb voltam — mondja még csendesebben. Feri bácsi veszi át a szót a húgától és folytatja. „Anna volt a legidősebb és neki kellett előbb férjhez menni. Nem lehet az, hogy a fiatalabb lányt vigyék el előbb. Én sem mertem megnősülni, mert nem volt mire. Anyánk ezt a kis földet nem oszthatta szét. Mindig azzal biztatott minket, hogy jól megleszünk mi hárman, még gyarapodhatunk is, ha szorgalma69