Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - Kozmács István: Udmurt verselők a Duna partján

készítésű arakból, rá sem lehet ismerni. Énekelni kezd, és mondja, dalolja a vég nélküli dalokat, mondákat. Ha hallgatod, úgy tetszik, hogy egy ezerszínű virág nyílik ki előtted, amely eddig szíve mélyén rejtőzött. Ha meg olvasod e dalokat, úgy érzed, hogy az udmurt nép részletes naplóját olvasod, érzéseinek, hangulatainak, élményeinek naplóját. Egyetlen mozzanat sem marad árnyékban, nem marad színes vonásokkal megraj- zolatlanul ebben a naplóban. Nem véletlenül költöttek az oroszok közmondást az udmurtokról: »Az udmurt mindig dalol; ha az erdőt járja, az erdőről, ha a mezőt járja, a mezőről énekel«. Egész csapatnyi énekes és énekesnő van, aki képes dalköltésre vagy improvizálásra, és kívülről tud legalább négyezer sornyi dalszöveget. Régi hagyomány, hogy ünnepkor a vendég maga szerzetté dallal köszönti a háziasszonyt, aki maga is rögtönzött énekkel fogadja az érkezőt. A férjhez-menő lányok vagy a bevonuló fiatalemberek — különösen a forradalom előtt — emlékül hagyták a saját maguk költötte dalt.”

Hogy nem elfogult vélemény, amit Gerd Kuzebaj írt népéről, igazolja Munkácsi Bernát feljegyzése is az 1880-as évekből:

„A szövegeket és a hozzájuk tartozó énekeket Örtömej saját alkotásainak vallja, melyeket ő életének különböző viszonyai alkalmával szerzett, s azóta is énekel minden ünnep, azaz ivási alkalom (juon) idején ... Azon kérésemre, hogy vajon a Tujmi folyóról nem tudna-e dalt, rögtönözte a „Tujmi mentében” kezdetűt, melynek alakja csaknem szabályos ritmusú. — Az efféle dalok, azt hiszem, szintén fontos adalékok a votják népdal keletkezésének megértésére nézve.” Hogy mennyire igaza volt, mutatja fogolytáborban szerzett tapasztalata, mikor — szerencsés ember lévén — még egyszer tanúja lehetett a dal születésének:

„A jelabugai kerületből való fogoly, Mihail Szemjonov meghallván, hogy Kunos társam tatárjai a fogolytáborban való hangulatukat versbe foglalják, maga is megpróbálkozott ezzel...”

A népdal keletkezésénél jelen lenni valóban nagy jelentőségű dolog. Talán a rögtönzések megfigyelése, rögzítése is segít a történeti jellegű kutatásoknak, amelyeknek egy lényeges eredménye a fogolytáborban végzett munka után született meg.

Robert Lach, aki az osztrák Wiener Phonogramm Archiv megbízásából fonográfos népzenegyűjtést végzett, a fogolytáborban rögzített finnugor eredetű dalok (81 udmurt, 1 chanti, 65 komi, 3 permják, 71 mordvin és 233 mari) és a szintén ott gyűjtött török-tatár dalgyűjtés (197 turktatár, 32 baskír, 211 csuvas dal) összevetéséből sikeresen határozta meg az altáji és a finnugor nyelvek népeinek zenei jellegét. E szerint a finnugor népek autochton (ősi) énektípusa a motívumismétléssel formált, többnyire ütemhasználat nélküli „litániatípus”, a török-tatár népeké pedig ezzel teljesen ellentétben, a szigorú szimmetriával tagolt, strófikus szerkezetű anhemiton (félhanglépés nélküli) pentaton dallamvilág.

Az udmurtok történelmük során szoros kapcsolatba kerültek a kazányi tatárokkal. Az ősi finnugor örökség és az együttélés, egymás mellett élés során átvett új dallamvilág és szerkesztés a lejegyzett szövegeken is jól megfigyelhető. A udmurt népdalok ugyanis két fő csoportra bonthatók formailag. Az északi nyelvjárási területeken (ahol a tatár hatás minimális volt) strófaszerkezet és rím nélküli dalok uralkodnak, délen (ahol a tatár hatás óriási volt) négysoros strófákba szerveződő, rímes dalokat találunk.

Mindezek előrebocsátása után a névtelen udmurt költőké a szó, akik rossz költők, de ne feledjük: ezeket a dalokat nem képzett, iskolázott költők hozták létre, dalaikat nem formálhatta a tökéletességig az idő, nem csiszolhatta meg azokat a közösség:

53