Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - Kozmács István: Udmurt verselők a Duna partján

volt, nem hanyagolta el a néprajzi vonatkozású adatok gyűjtését sem. így amikor végső összegzést készített munkájáról, akkor a jelentékeny és tetemes részben ismeretlen adatokból álló szógyűjtemény mellett a következő „tételekről” adhatott számot: 522 dal, 30 mese, 53 fejezet néprajzi tárgyú közlés, 9 pogány imádság, 3 ráolvasó ige, tucatnyi találós kérdés és közmondás. Mindezt a hatalmas kincset 25 udmurt nemzetiségű fogolytól gyűjtötte: köztük voltak azok a költők, akikhez hasonlókról a bevezetőben idézett Lágerek népében ír Örkényi István.

Mind a huszonötén igen apró falvakból kerültek a háború sodrában a Duna mellé. Földművesek, kétkezi parasztemberek voltak ők, akik nagyapáinkkal együtt vétlenül s véletlenül kerültek más országbeli sorstársaik puskacsövei elé. Orosz mintára épült falvaikban, melyekben azért őrizték még ősi pogány hagyományaikat és oroszos nevük mellett régi nemzetség- (vorsud) neveiket is, 6—700 léleknél több nem lakott. A legnagyobb település, amelyből a kenyérmezőpusztai udmurt hadifoglyok közül Hja Mihajlov származott, a jelabugai kerületben lévő Dzsikja Kara-sur, összesen 603 lakosnak adott otthont: 515 udmurt és 88 orosz lakta. A hadifogolytáborban a gyűjtőknek az otthonról hozott értékeiket adták át ők, akiknek nevét a valahol meglévő katonai okmányokon kívül csupán Munkácsi Bernát 1952-ben Helsinkiben megjelent gyűjtése őrzi, s a kötetben található fényképekről néznek szembe velünk a már talán régen nem lévők.

* *

Sokunk számára a népköltészet (a klasszikus értelemben vett folklór) ma már megkövült anyag, amely a múlt emlékeit zárja magába. Kialakultak és eluralkodtak a modern népköltészet műfajai, s ezért is jelent — ritkán ugyan —, de életünkre ható élményt olyasvalakivel találkozni, aki teljes egészében át tudja adni nekünk a „tiszta forrás” romlatlan és fertőzetlen vizét: az ősi népi kultúra elemeit. Összejöveteleinken hangulat emelkedvén kevésszer keverednek archaikus népdalaink a közismert nóták közé, s nagyon kell kutatnunk, hogy valakire találjunk, aki — bárhol is éljen — maga szerzetté dalba öntse jókedvét, bánatát. Ez ma legföljebb a gyermekek öröme, önkifejezése: utaztunkban megfigyelhetjük, amint ismert vagy önmaguk kitalálta dallamra rögtönözve megéneklik, amit látnak. Azonban akárcsak néhány évtizede is szeretett tagjai voltak kisebb-nagyobb közösségeknek azok a felnőttek is, akik nemcsak reprodukálták a dalokat, hanem újakat is létrehoztak: mások is szívesen énekelték dalaikat, így volt ez mind nálunk, mind máshol.

Gerd Kuzebaj, a nehéz sorsú udmurt költő és néprajztudós, az ősi Dökja nemzetség tagja nem sokkal elfogatása előtt (az „éleződő osztályharc” áldozataként 1932-ben tartóztatták le, s tartották fogva haláláig, amely 1937-ben vagy 1941-ben következett be, írta az udmurtokról:

„Az udmurt egész élete, mindennapi nehéz munkája elszakíthatatlan kapcsolatban van a dallal. És gyakran nem tudod, hol végződik a nehéz munka és hol kezdődik az ének, hol kezdődik a munka és hol végződik az ének. Az udmurt a legjelentéktelenebb lépését is dallal jelöli. Ha valaki soha nem láthat udmurtot, sem hajlékát, sem vidékét, de olvassa dalait, úgy érzi, hogy megismerte őt, s megismeri mindennapi életét, kunyhóját, szegényes földjeit, de ami fő, megérzi, hogy a dalokon keresztül szíve legrejtettebb szögletébe is befogadta a nép. Az udmurt zárkózott, idegennel sohasem osztja meg azokat a gondolatait, élményeit, amelyek nyugtalanítják, bár ez nehéz, és bár szívét kőként nyomja a keserűség — ő mindezt egyedül viseli. De mikor övéi között, családjában vagy vendégségben van, és különösen amikor ünnep idején iszik a házi

52