Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma II.)
az életben! Felkapta fejét, hosszan nézett rám, majd csendesen, nyugodtan ennyit mondott: a valóság tehát az, hogy nem becsülsz engem valami sokra. (Hosszabb szünet; gyámoltalanul.) Nem jött ki hang a torkomon, majd elsüllyedtem rettenetes szégyenemben. Mit ért volna, ha azt mondom neki, hogy nem kell szó szerint érteni. Hisz a rettenetes igazság az, hogy egyre kevésbé csodagyógyír számomra Crescence. Hát nincs tartós boldogság? Senki emberfiának nem adatik meg? Egyetlen igaz szerelmem, Crescence, bocsáss meg nekem. Szeretlek, amennyire férfi asszonyt szerethet — de úgy látszik, nem mindenható a legnagyobb szerelem se; lelkem tele aggodalommal az országért, pusztító rémként szorít ki mindent az aggodalom a lelkemből: szerelmem teirántad, asszonyok asszonya, vacog lelkem szakadékos peremére szorítottan, reménykedjünk, hogy aggodalmaim szűnvén, ismét a téged megillető ... Ne, ne áltassuk magunkat. Nagyon szeretlek. De bocsásd meg, hogy nem te vagy életem célja, bár a te életedé én vagyok. Vétkezem teellened: becsvágyam-önzésem másfelé kerget. Ki szerelmed melegéből a megváltói fagyos-rögös útra. Amelyen akkor is vánszorognék tovább — akár térden is —, ha látnám a végén a keresztfámat. És ezen változtatni én magam erejéből se, de a te nekem kölcsönzött erődből sem tudok. Kérném Isten segítségét, de képtelen vagyok megtenni. Hogy kérhetném arra, hogy szakítsa el sorsomat nemzetem sorsától?! Belémfagyna az esdeklő szó. S ha lenne is erőm kimondani s Isten meg is hallgatna, s így megadatna nekem a lehetőség, hogy téged egy lakatlan, szigetre vigyelek királynőmnek, mit érnél te akkor is énvelem: az önvád sorvasztana akkor engem tehetetlen beteg ronccsá. És arra is gondolj megnyugvást keresve, hogy ha nemzetemet magára hagynám, miután — húsz éve immár — az én szavamra megmozdult benne az önkifejtő akarat, érdemes lennék-e akkor a te szerelmedre? Elveszítenélek téged is, ha leggyarlóbb önmagam számára hallgatva kereket oldanék — hisz mi szeretnivalót találnál akkor énbennem. Élősdi növényt ugye sose simogattál? Meggyötör, látod, a mi viszonyunk kérdése is engem, életem szép álma, Crescence, hát hogyne gyötörne meg mindaz, mi népem sorsát befolyásolhatja. (Hosszú szünet.) És bocsásd meg nekem azt is, hogy mindezen gondolataimat nem gyónom meg neked (Szünet.) Ó, mérhetetlen az én becsvágyam —az országot és a nemzetet megmenteni, önmaga lehetőségeihez méltóvá emelni. Hosszú ideig csendben, mozdulatlanul ül; majd feláll, lassan előrejön. József nádor, az egyetlen Habsburg, kiben megbízhatunk, nagybeteg. Orvosai szerint legjobb esetben is csak hónapjai vannak hátra. Aggaszt, hogy ki kerülhet a helyébe. Fia, István túlságosan fiatal, és úgy tűnik nekem, eléggé felületes. Esetleg királynak lenne jó. Nem kormányozni, csak reprezentálni. A nádor személye egyre fontosabb lesz, ha éleződik a helyzet. Ki legyen? Ha nem Habsburg főherceg, akkor valamelyik magyar politikus? De kicsoda? Valamelyik Esterházy? Batthyány? Vagy Széchenyi István? Még mindig én volnék a legnépszerűbb magyar politikus, ha nem áldoztam volna fel népszerűségemet. Sajnos, elkerülhetetlen volt. Deák Ferencet elfogadnám nádornak. Kossuth? Megint rosszul politizál: nyílt ellenzékiségével, kihívó viselkedésével, kivagyiságával, mintha halálra rémíteni akarná a kormányt meg az uralkodóházat. Csakhogy a kormány és a dinasztia egyelőre nem hajlandó halálra rémülni. Helyzete mégis rendkívüli: legvédettebb közülünk, mert legrangosabb ellenzéki. Ezt ő tudja, ezért mer kihívóan viselkedni. Nádornak persze nem való. Az uralkodó sosem hagyná jóvá, de én sem vetnék cigánykereket örömömben, ha megválasztanák nádornak. (Rövid szünet.) Ki lehetne a nádor? Deák Ferencnél nem látok jobbat. Nem hiú, de nem is játssza meg a szerényt. (Rövid szünet.) Sajnos, Metternich fogja eldönteni, ki legyen a nádor. Mindegy. Nem sokat számít, hogy ki lesz a nádor, ha az országgyűlés méltóvá válik rendeltetéséhez. 19
