Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma II.)

a kereszt. Ezer ember vállának is súlyos volna. Nem dobhatom le. Vállaltam, hát viszem.

Elsötétedik, majd kivilágosodik a szín. Feldúltan jön be, nem találja a helyét.

Megpróbál írni, nem megy, odacsapja a tollat. Kiabálva.

Kossuth válaszkönyvében kevésbé lovagias, mint gondoltam volna! Állítottam én azt, hogy koromnak Prométheusza vagyok?! Nem állítottam, mégis rám fogja, hogy mint ál-Prométheuszt letaglózhasson. Állításaimat nem cáfolja, hanem meghamisítja. Nem vitatkozik: méltó válasz helyett ügyesen, de méltatlanul támad. És hízeleg az olvasóközönségnek: mindenkit magasztal, hogy mindenkit a maga pártjára állíthasson. Úgy tesz, mintha a Kelet népének nem ő, hanem én volnék a vádlottja. Önvallomásnak igyekszik beállítani. (Felkapja Kossuth Feleletét az asztalról, belelapoz, olvassa belőle.) „Valahányszor egy nagy ember konfesszióit olvasom, mindig egemből hullok alá; mindig igazolódik: akit isteníteni akarunk, azt igen közelről megnézni nem jó.”

Lecsapja a könyvet, feláll, előrejön.

Egyetlen kérdésemre sem válaszol, egyetlen aggodalmammal nem foglalkozik érdemben. Csak félremagyarázza mondataimat, szándékosan félremagyarázza! Leegyszerűsíti, félreérti, erejüktől megfosztja őket, hogy könnyű lehessen cáfolni! Mikor óhajtottam én diktátori hatalmat?! Hogy én csak általam mozgatható sakkfigurákká akarnám ala- csonyítani minden eszmetársamat?! Nem az én kérdésemre felel, másokat ad számba helyettük — hogy nevetségessé tehessen. Micsoda művésze a szónak. S mégis mindent leegyszerűsít. (Gúnyosan idézi.) „Nyomorult semmirekellőnek vallanám magamat, ha örömömre válhatnék port, szemetet szórni a megbotlott óriásra!” (Magából kikelve.) És aztán lapáttal szórja a port, szemetet a fejemre. Mikor neveztem én a nemzetet vaksággal vert buta csordának? Soha. Akkor miért állítja? Miért forgatja ki a szavaimat?

Fel-alá járkál; egyre indulatosabban.

Meggyőző minden szava — ha igaz, ha hamis —, és nem védekezik, hanem vádol. Alig fogtam neki a vádiratomra írott védekezése olvasásának, s magamat kezdtem vádlottnak érezni. És csodálkozom, csak csodálkozom, hogy miképpen olvasható ki szerény könyvemből mindaz, amit a viszontvádló most fejemre olvas! Megtagadtam benne elveimet?! Hogyan? Mikor? Fenyegetőztem? Mivel? Hányadik oldalon? S amit joggal minősíthetek aljasságnak: kinyilvánítja, hogy én a kormányt képviselem őellené- ben, aki természetesen a nemzetet képviseli. Hogy merte?! Szerencsétlen volt a pillanat, amelyikben a Kelet népe megírását eldöntöttem. Alulmaradtam a harcban. Kossuthnak a szavai erősebbek, nem az igazsága. Csak a szavai. Rámolvassa, hogy a főnemesi előjogokat védem. Mintha tudomása sem volna róla, hogy a Stádiumban én tettem közzé a tizenkét törvényt az előjogok ellen.

Fáradtan leül egy karosszékbe.

Belerokkannék tehetetlenségembe, ha Crescence nem volna mellettem. (Meghatódva.) Tud olvasni a lelkemben. Kitalálja, mi bánt és megvigasztal. És így erősíti el- elbátortalanodó lelkemet! Egyetlen menedékem, Crescence! Kicserélődöm, gondtalanná, vidámmá, derűlátóvá változom Crescence egyetlen pillantásától. Mivel érdemeltem én őt ki?! Szemébe nézek és elhiszem, hogy mindeneknek ellenére én vagyok a legszerencsésebb ember ezen a földön. Gyötrelmes gondolataimat, nemzetféltő aggodalmaimat mosolyával kiűzi Ielkemből. Szavak nélkül elhiteti velem, hogy erős, legyőzhetetlen vagyok! Köszönöm, Crescence. Miért nem töltöm veled a napnak mind a 24 óráját? Sejtelmem sem volt, hogy létezik ekkora szerelem.

Feláll; előre jön. Meghatódva, majd egyre ünnepélyesebben.

Eddigi szeretkezéseim mit értek?! Amikor őt ölelem, érvénytelenné válnak megszokott világunk törvényei! Nincs gravitáció, a fizika egyetlen törvénye sem érvényes. A tárgyak halmazállapota megváltozik: bár nem vesztik el formájukat, minden áthatol9