Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: A megfeszített erkölcse (Simonyi Imre verseiről)
csak akkor tárhatjuk fel hitelesen, ha a nagy- és kishatalmi erőviszonyok velünk kapcsolatos valamennyi „viszonylatát” felkutatja és figyelembe veszi a méltányló utókor. A tárgyilagos önismerethez, szemben a bibliai és a hindu tanításokkal, nem a keskenyebb és befelé forduló (köldöknéző) rövidebb, hanem az ilyen sokfelé ágazó szélesebb és hosszabb utakon haladva juthatunk csak el. FÜR LAJOS A MEGFESZÍTETT ERKÖLCSE Simonyi Imre verseiről (Krétarajztól a forgácsokig) Először valamit a krétarajzról mint műfajról: „lágy krétával, jellegzetesen tompa, fénytelen színekkel készült rajz.” Legkiválóbb mesterei: a XVII. században élt velencei pasztellfestő, Rosalba Carriera, és két XVIII. századi művész, a svájci Jean-Étienne Liotard és a francia Maurice Quentin de Latour, ki Madame Pompadourt — a pasztell a Louvreban látható — a művészet királynőiéként s a tudományok istápolójaként örökítette meg. Ez utóbbi rendkívüli pontossággal készült krétarajz; a részletek is fontosak: egy tárgy szöglete, a ruha redői és mintái, a kézben tartott kotta s az asztalon levő újság. Madame Pompadour arcán örömteli nyugalom és várakozó kíváncsiság; a kép együttese azt is sugallja, ami nincs rajta: XV. Lajos bármikor megérkezhetik. íme a krétarajz mint műforma: aprólékosság — különösen a portréfestőnél — és nem kevésbé virtuozitás, vagyis a technika elsajátításán túl az anyag tökéletes ismerete. Simonyi Imre amikor gyulai képeit a krétarajz elnevezéssel illette, tökéletesen tisztába volt a veszéllyel: a város iránt érzett szeretet és gyűlölet, egyszóval szerelem, a soha vissza nem hozható ifjúság hosszúra nyúlt búcsú pillanatával keveredik. S mert a város sohasem volt közömbös — inkább rúgta, mint szerette — nagy hírű, gyakran a „művészélettel” (lásd. szókimondás, könyörtelen igazságkereső hajlam) megbotránkoztató fiával szemben, tulajdonképp az urbsnak köszönhető a költőpálya kiteljesedése. A — sokszor megalázó — helyzetnek, az ügyeletes mindentudóknak és fürge besúgóknak, kik csöppet sem hagyták elmélyülni a költő magányát. Mondani sem kell, nem a sokszor megénekelt Nyári Színkör, nem is a Kék Macska vagy a Reinhardt cukrászda ártott Gyula bizonnyal nehezen kezelhető értelmiségi fiának. A Gyulai krétarajzok élőbeszéde kendőzetlenül világít rá erre a furcsa viszonyra: „.. . lévén tehát Gyula („Illetékesek”) sem szülőanyám, sem nemzőatyám, sem szülővárosom (tehát se fia, se borja nem vagyok,) következésképp: fölös pirulnia miattam a Múlt, s a Jelen s a Jövendő színe előtt.” Egy pillanatnyi időzés e kapcsolatnál azért is fontos, hogy láthassuk: mindezek ellenére született meg — más kérdés, hogy a város megérdemelte-e — Gyula tökéletesen, a képíró precizitásával föltérképezett közelmúltja. Egyetlen szűrőn, az erdélyiből gyulaivá vált költő Krúdy-szen- vedélyű és álomvilágú optikáján keresztül láttatva mindent, de a közösség erkölcsével, méghozzá középpontban a negyvenes évek egyértelmű döntést kicsikaró zűrzavarával. Ne tévesszen meg senkit a Gyónás ezerkilencszáznegyven- ben önmarcangoló tétovasága: „gyáva voltam elkövetni / amit pedig el kellett volna követnem / (egyszál fejszével vagy puszta két kezemmel) / gyávák ellen / a bátrakért!”; ne tévesszen meg, mert ebben a cselekvésre nézvést passzív erkölcsben nagyonis eleven indulat munkál: az akkor is bátran kiállóé s az emlékezőé. Egy kis asztaltársaság, ama feledhetetlen kiskávéházban, a Kék Macskában, a megtámadott hazát — Illyéssel szólván — a magasba helyezte, s főhajtással adózott a „körülkerítetteknek”, mikoris „Sopronkőhidák” — így, többesszámban! — rejteni akarták a gyalázatot: „— Megtöretett B. Zs. E. úr szent teste.” A hat szonettből álló Sarokasztal a „Kék Macskában“— noha a kiindulópont mindig egy valóságos helyzet, a provincia — általános érvényű: a „gyulaiság” mint véletlen hívóhang csupán, a „maradék remény” egy ország ügyében illetékes szólani. „S, hogy amire lelkünk-üdvét feltettük: / elgyávulunk testtel óvni az Eszményt: / / s magunk miatt pirulhat végül orcánk / nem bírván vállalt keresztünk keresztjét / — kereszted — megfeszített Magyarország.” A krétarajz — ezúttal ne szóljunk a „technikáról”: a biblikus képek s az alliterációk remek összhangjáról — eddig jutott: egy hangulat, egy érzés, egy feledhetetlen este fölidézése kapcsán a szégyen és düh megvallásáig, mikor már nincs remény, és mégis van, mikor az „egyszemélyes fegyenctelep” — Simonyi nevezte így lakását egyik versében — s szálfa lakója azért feledte a „kétoldalt virágos” Sugárutat, hogy „magasabbra” törjön. Ez a szemérmes mozdulat mindig közösségi: a „megvakult valóság” helyett, pontosabban: vele szemben, saját — erkölcsi! — valóságát szólaltatja meg, s ha néha áldoz is egy-egy szójátéknak (Vakablak: vakvilág- ra), a sírás és panasz mélyről tör fel. Igénye, hogy egyértelműen, erős kontúrokkal, igaz és hazug szétválasztásával lássa a dolgokat. Krétarajzainak megejtő bája abban van, hogy a felszín — a bolyhos papíron keresztülfutó puha kréta — alatt ott a sejtelemnyi érzés: az ítélkezőn magán is beteljesedik valaminő végítélet. A költő félelmet és halált mond, a valóságban e bíró: az idő. Akik éltek — „Őrültek? Szentek?” — csak ott éltek, csak abban az időben éltek, ezért minden vers helyzetjelentés a voltról. A némi színpadiasságot sejtető cikluscím — Forgácsok egy fakeresztről — később önálló könyvet fog je91
