Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: A megfeszített erkölcse (Simonyi Imre verseiről)

lölni; egyrészt, hogy az új visszautaljon — ugyanazt a kínt folytatva — a Gyulai krétarajzok

akkor még cím nélküli verseire, ugyanakkor a biblikus felhangokat megtartva, tágíthassa is a kört: a megfeszítetteket személyes élményközeiből láttató, nagy hatású, egy-egy régebbi költeményt is ide vonzó portré-versek irányában. Az indulat és az emlékező megrendültsége, a fátyolos hang, ahogy például egy-egy utca titkát kutatva „a menyaszony-pillantású verőfényt” kíséri, óhatatlanul megemeli a várost. Majdnem azt mondtam: tündérképpé. „Bűneit” természetesen elősorolva, de megbocsájtó hangsúllyal, mesevalósággá tüntetve föl mindent — főképp a színkörre emlékező barangolások s a fiatalkori szerelmek idéztetnek föl ebben az opálos fényben —: megtörténtet az álom jó ízű valóságába keverve.

Mégse, legalábbis folyamatában nem, önéletrajzot ír, ahogyan az „elátkozott költő”, Somlyó Zoltán, a Puskintól megirigyelt műfajú Nyitott könyvében. A krétarajzok és a belőle kifejlő városképek, jóllehet az élményanyag ennek nem akadálya, nehezen állnak össze — vessük közbe: nem is ez volt a cél — egységes, valaminő szerkesztési elvet kitüntető szerkezetté. Nagy hatású pillanatképek, egyikük-másikuk mikrorea- lisztikus kidolgozással. Látszólag ellentmond ez korábbi állításunknak, miszerint Gyula közelmúltja a képíró pontosságával van megörökítve, de a személyes életutat verses regénnyé (életrajzzá?) emelni egy folyamat következetes végigvi- telének az eredménye, s ha ez nem — megengedjük: mert a költő így akarta —, vagy nehezen valósul meg, azért még egy „tárgyi”, csak Gyulára koncentráló közegben létrejöhet. (Mint ahogy létre is jött: nem regényfolyamban, hanem mozaikokban.)

Simonyi „nyitott könyvében” a valóságdaraboknak — attól függően, miképp idéztetnek föl — más és más az értéke. A szégyentől mezőn átfutott lány a látómezőben egy pillanatra tűnik csak föl, sorsát feszes, négysoros ballada énekli — sinkai. A kötődés mélysége — később példaerejű vers fog szólni erről — itt még csak a forma által eleveníttetik meg, az összpontosítás a téma kívánta baljós pillanaté. Látvány, egyetlen, nem túl részletező leírásban. Hogy ezek a tiszta pillanatok — ne feledjük, nem csupán balladát és keservest dúdolt, hanem „elidegenített” operettet és kupiét is — mily állandósult „közegből” ragadták ki a költőt, arról a Melletted szól, némiképp az alkotás körülményeit is jelezve. „Melletted állt a szeretőd / két besúgó három barátod / anyád s ötven kötetnyi Krúdy. / Igazán nincs okod panaszra: / lásd sose voltál egyedül / körülkerített magányodban.” Ez is gyulai krétarajz? Méghozzá a „leggyulaibb”: az utcán, a színkörön, a kocsmán, múló emlékeken átlépve a fájót körvonalazza, amely ha innen is eredt, térkép nem jelöli a helyét. Egyik epigramma megjegyzi: „Nem tarthat már sokáig.” Simonyi hallgat a belső hangra és mégis azt gondolja: „hátha”. Egy hajdani emlék kapcsán rég nem látott társához ír búcsúverset — „S bár bennünk már félárbócon a zászló: / rajt’ újra Krúdy, Bartók, Németh László!” —, de félelmét már nem tudja feledni.

Nem is akarja. „Vakmerőn és szorongva” él a „szorongató vakvilágban”, de kikezdhetetlen erkölcsi fölénnyel, már-már rögeszmék fogságában. Törvényszerűnek látszik: innen indult és ide is kell visszatérnie; rimánkodva könyörög, ne hajszolják odáig, hogy az igazat kelljen kimondania. Ebben az agyafúrt logikában van valami harlekinszerű, félelmetes naivság, hiszen amit elhárítani akar, épp azt vonzza magához: jogot az igazság kimondására. S evvel a vele járó összes sebet, mely szomorú és szánalmas, már nem a kikiáltó (bohóc) lisztes arcát teszi keserűen fájdalmassá, hanem az álarc mögötti bajvívó emberét. A támadások gyakran nemesebb „testrészeket” érnek, mint tisztesség, becsület. A krétarajzok lágyabb tónusa, melyben — valljuk be — az értéktisztázó képesség mellett sok a romantikus vonás, az újabb „forgácsokban” már nem annyira észrevehető; vagy nincs is. Itt látszik a váltás egyértelműen; amikor a költő már a Címszavakból is (kezdőpont: Vadalmák, befejezés: Vadállatok, Vadember) verset mer írni. Az új verseskönyvnek A forgácsok című ciklusa mégse egészében nyeremény; szó se róla, az alapállás, a szabadságért küzdő szellemi ember erkölcse meg- támadhatatlan, csak a választott forma — a jobbára paradoxonokra épülő groteszk s az ironikus, bölcs intelmekkel csípős epigramma — nem mindig tudja egésszé tenni a „verscsírát”, s egy- egy helyt a közéleti izgalom publicisztikus mel- lékzöngéje kísért. Az Igénytelenségben nem, a Kortársaim! Miről van szó?-ban sem, úgyszintén nem a Minden ember, a Lépések, tétován és az Illő helyeden című költeményekben. Aligha új a fölfedezés: egy „régi” hangon éneklő vers is lehet új; még romantikája sem zavar, hiszen ez a „forgács”, a Szózat, úgy hordja magában a krétarajzok „ódonságát”, hogy valójában előre tekint, a nagy portré-versek felé. „Hazádnak rendületlenül! / — Vallod-e még, szegény? — / Hazányi súllyal nehezül / reád egy költemény / / s a való. Az, hogy annyi szív / ez álnok századok / során — mind a különb, a hív! — itt elárultatott.”

(Személyes sors és történelem) Folytatásul a Rendületlenült érdemes idézni: „S ha másként nem — hát legbelül: / hazádnak rendületlenül. / S ha restelled, hogy hangosan; nehogy meghallja más, kívül? / Hát szakálladba dörmögd, hogy: / nincs hely számodra e-kívül. / De aztán — rendületlenül! / Ezt aztán — rendületlenül! / Hogy e-kívül, hogy e-kívül: / nincs más belül, nincs más belül!” Kétségtelen, a póz Vörösmar- tyé, a megvallatott romantika nyíltan mondja: veszendőben a haza; Simonyi „ismétlései”, klasszikusoktól való csenései — mindezt fokozottabban a Tisztelgés az elődöknek fölvonulásában fogjuk látni — azért lényegülnek át saját verssé, mert a közös alapindulatot a ma költője

92