Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - MŰHELY - Varga Suplic Sándor: Negyedmúltunk kontúrjai - filmen
szemlélet kocogó bédekkerré laposítja a magyar viszonyokat, a gulyáskommunizmus paprikájával simogatva a látványt. Persze azon nem mérgelődhetünk, hogy a producer márkái fejében nem követeli a szocializmus arcának hiteles megrajzolását... Az amerikai tévé kíméletlenül felszabdalja a műalkotásokat. Reklámokkal spékeli meg — brutálisan. Ehhez képest igazi francia elegancia Mészáros Márta melodramatikus bédekkeré, az Anna. Jeles kritikusunktól kölcsönvett kifejezéssel itt megszólal a gének dala. Közben mérnöki pontossággal adagoltatnak az anzixok Budapestről és az elmaradhatatlan folklór temetőből, skanzenből. Továbbá közben — úgy mellékesen —felvillan előttünk a magyar történelem negyedmúltja... A jelenségen sajnos a producerek kiűzése sem segítene. A szemlélet — amit más írásomban bátorkodtam KONTÉNER KOSZTnak megnevezni — lassan belopakodik a magyar filmiparba. Kojak-ek, Piedónok ruháját ölti. A konténer koszt biztos bázisra lel az üres mozikat megtölteni akarók fáradhatatlan buzgalmában, a televízió szocializációján edzett szórakozni vágyók hadában ... Jaj a nemzeti kultúra gyámolítóinak! Szerencsére nem igaz, hogy minden nyugati kooprodukció művészi silányításra kényszerít. Tagadja ezt a Mephisto és Jancsó tiszteletlensége, aki nem átallott pénzhez jutni Bocaccio ürügyén és egy sokolvasatú filmmel lepett meg bennünket. Bár hírnevén kívül attól is könnyebb volt neki, hogy olasz partnere olyan rádió-televízió társaság, amely a filmimperializmus diktátumával szemben a nemzeti kultúra értékeit hívatott védeni. Bármily paradox: itt a magyart. Erről később még írnék. Végre vígjáték A vígjáték nehéz és veszélyes műfaj. Egy mozdulattal nevetségessé tesz, mindent a végletekig túlrajzol, titkos vágyaink kipellengérezése láttán könnyen arcunkra fagy a mosoly. Megsértődünk. Közben elvárjuk, hogy helyzetkomikumokkal degeszre tömjenek bennünket. Nem csoda, hogy nem kapkodnak a rendezők e műfaj után, pláne nálunk, ahol torták hajigálása helyett igényesek vagyunk a társadalmi mondanivaló iránt is. Most mindezt megkapjuk, Böszörményi Géza tálalásában. Egy istenhátamögötti falu patriarchális embersége körorvossá gyúr egy fiatalembert, mikor az asszonyka csak tőkét gyűjteni jött a nagyvárosi igazi élet újrakezdéséhez. Potenciális szívzűr. Néhány villanás az aprófalvak magárahagyatottságáról —amini- mális műszerezettséget kezdetben sztrájkkal kell kiküzdeni, a közigazgatást nem ingyen kisegítő „gengszter” tsz-elnököt látunk, meg reménytelenül fonnyadó tanítókisasszonyokat, s a helybeli nobilitások magukbazárt mulatós világát. Vele szemben a nagyvárosi élet szigorú árujellegének elidegenedettsége áll. Itt a visszakerülés első lépcsője a főorvos úr ágyához vezető rítusok cselédlányként való végigcsinálása, ami a tetőpont felé közeledve reménytelenül alkoholba fül. Aztán fogyózás a havas téli erdőben, no meg a továbbtanulás levelezőn, egy volt olimpikon lovagi támogatásával, talán ágyában. Az igazi mégis a környékbeli alakulat tisztje, aki az évszázados tradíciókat ápolva küld virágot. Az asszonyka önmagában nevetséges nagyvárosi allűrjeivel, a faluba való. A doktor viszont emberi környezetet alakít maga köré, azonosulását nem bajusz növesztésével és kucsma hordásával demonstrálja. Természetes, hogy szétválnak útjaik. Demeter az orvos kísérőjeként hol a háztetőről, hol meg-megállva, balga értelmiségi módjára kérdezi: hát lehet itt élni? Persze. Csak egy ugrás a színház, ha muszáj. Böszörményi a faluból nyugodt szívvel élő, de azt fölényesen lenéző magatartás provincializmusát gúnyolja. Jóízűen kacagtatva sem engedi, hogy az aprófalvak halálára hirtelen hazakönyörgött központi hatalom-fiúk tényleg temethessenek. Az agónia 55
