Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Kimeríthetetlen tartalék (Beszélgetés Vedres Ferenccel, a kiskunmajsai Jonathán Termelőszövetkezet elnökével)

szokott, „lebuktunk” ... Mint illegális szövetkezetalapítók, csak hajszál híján kerültük el a bűnvádi eljárást.

A feleségem azt mondta: menjünkvissza vidékre, nem való nekünk Pest. Beláttam, hogy igaza van. 1955-ben találkoztam Bordós Lajossal, aki Tompán volt földművesszövetkezeti ügyvezető elnök; javasolta: menjünk Kisszállásra, s vegyem át az ott megnyíló kisáruház vezetését. Ez kedvemre valónak látszott, s leköltöztünk.

Pesten egy kovácsnak a házában laktunk; a tulajdonossal együtt dolgoztunk, s 1956 novemberében hazajött, váltig rá akart bírni bennünket, hogy menjünk vele Ausztráliába, a kiutazás költségét a kinti rokonok vállalják. Nem volt kedvünk mozdulni, sem nekem, sem a feleségemnek, jóllehet, az ajánlat már meg sem lepett engem, miután eszembe jutott Chile, Egyiptom és Izrael. Sokszor eltöprengek azóta is: ha engedtem volna bármelyik csábításnak, ki tudja mi vált volna belőlem.

1957-ben újrakezdtem a tanulást. A közgazdasági egyetemen korábban elvégzett évfolyamokból egyet sem ismertek el; mindent élőiről kellett kezdeni. De belevágtam. Csakhogy két év múlva akadt egy kis bibi: látnivaló volt, hogy matematikából levelező úton nem fogok tudni boldogulni. Maradt az egyetlen megoldás: újra Pestre kell menni. S természetesen megint albérletbe; megkapaszkodási készségünk eddig terjedt. Elhelyezkedtünk feleségemmel együtt az alumíniumáru-gyárban, háromműszakos munkára, havi 1300 forint alappal. Csakhogy: a munkám abból állt, hogy műszak elején megadtam a méreteket a gépnek, s azzal kész volt... Végigtanulhattam a nyolc órát. Nem is kifogásolta senki ezt. S nekem épp erre volt szükségem.

— Mindeközben Kiskunmajsán is zajlott az, amit azóta is így neveznek: a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Apró csoportocskák alakultak itt ugyan 1949-től kezdve, de ezek egy évtized alatt „felszívódtak”, azaz tönkrementek, felbomlottak. Voltaképp tehát újra kezdődött a dolog, amikor 1960 decemberében megalakult a három szak- szövetkezet. Ezek egyike volt a Jonathán. Ebbe léptem be én is, az örökölt szőlőmmel. A következő év márciusában megtörtént az egyesülés; a Jonathán név maradt. Ekkor kértek föl engem: legyek a szakszövetkezet főkönyvelője. Ami akkor annyit jelentett, hogy egy személyben voltam a könyvelőség is. Az elnök, Szekeres László, igen értelmes, alkotó típusú ember volt. Jól megértettük egymást.

A már összevont Jonathánnak volt összesen 900 tagja. Csak emlékeztetőül mondom el, hogy miből is indultunk ki: az alapszabály előírta a tagonkénti belépési díjat — ez fix összeg volt —, a szőlő és a gyümölcstermés után a közöshöz való 10 százalékos hozzájárulási költséget, valamint a szántóra vonatkoztatva az aranykoronánkénti tíz forintos összeget. Ahogy számolgattam, mindjárt kezdetben félmillió forintnak kellett volna befolyni, ám hónapokig egy vasat sem sikerült behajtani . .. Oldódott mégis lassanként az ellenállás, s augusztusban már volt 300 ezer forintunk. Ezzel az összeggel már lehetett valamit kezdeni. Attól a gondolattól ugyanis, hogy belevágunk a közös szőlőtelepítésbe, nem tágítottunk. Először is trágyát vásároltunk, lánctalpas traktort béreltünk a gépállomástól, nagy gerendát kötöttünk mögé, s így egyengettük el a mélyen megforgatott talajt. Akadtak már ekkor lelkes vezetőségi tagok —többnyire jobb módú, jó szőlőművelő gazdák —, akik a gerendára ráálltak, hogy saját testsúlyukkal is segítsék a földterület elsimítását. De többen voltak ekkor még a kishitűek. Mégis, már az első évben eltelepítettük az 57 hold közös szőlőt. Az ültetvény szépen beállt — annak dacára, hogy néhányan fordítva dugdosták le a vesszőket —, s ez ígéretes dolog volt, azt jelentette, hogy állami támogatás nélkül is lesz közös nagyüzem.

Legelőször is persze a közös ültetvényhez területre volt szükség. Volt az alapszabályban egy íróasztal mellett kiagyalt tétel: évente a tagsági földterület négy százalékát kell a közösbe bevonni. Ez végrehajthatatlannak bizonyult, nálunk is, másutt is;

53