Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Kimeríthetetlen tartalék (Beszélgetés Vedres Ferenccel, a kiskunmajsai Jonathán Termelőszövetkezet elnökével)

sok ezer emberhez szólni, ez korábban egyszerűen elképzelhetetlen volt nekem. Csakúgy, mint a szónoklat után a több ezer ember, főleg fiatal, vidám szórakozása.

Egyetemi tanulmányaim gyakorta szólítottak a fővárosba. Kassáról a főiskola Pestre települt, s össze is találkoztam egykori tanszékvezető tanárommal, Schrantz Andrással, ekkor már mint a főiskola igazgatójával. Hívott engem oktatónak, s azért is, hogy csináljuk együtt az elemzéseket. Ehhez rendkívül nagy kedvet éreztem, de a majsai ügyek nem engedték a Pestre való végleges telepedést. Mindenesetre, amíg fenn jártam, bekapcsolódtam az elméleti munkába. Még az angol követségre is bejártam, hogy az ottani könyvtár anyagából irodalmat állítsak össze az analízishez. Akkoriban sok mindenbe belekaptam; a bölcsészkaron például lélektant hallgattam, sőt filozófiát is. Sok gondom volt az angol nyelvvel, s tervegzettem, hogy beiratkozom az angol szakra. Végül egyikből sem lett semmi, 1947-ben megnősültem, s így a köz- gazdasági egyetem is abbamaradt, holott jóformán csak az államvizsga letétele volt hátra.

1948-ig még vergődött, vegetált a majsai dolgozók szövetkezete, akkor viszont felvetődött a kérdés: át tudja-e venni a beinduló földművesszövetkezeti mozgalom. Húsba és zsebbe vágó kérdés volt ez, főleg nekem, mivel a háromezer forint értékű vagyon mellé 20 ezer forint körüli adósság társult. Ez utóbbit nekem kellett törleszt- getni, kétéves munkával.

Itt laktunk Kiskunmajsán, az apósoméknál, aki apámhoz hasonlóan ugyancsak kiskereskedő volt. Hivatalos körökben ez egyre rosszabb fényt vetett rám, s pártvonalon is annyira megromlott a légkör, hogy én 1949-ben bejelentettem a pártból való kilépésemet, s az a következő évben realizálódott. Számunkra itt többé nem nő fű, mondtam a feleségemnek, s fölkerekedtünk, hogy Pesten vessük meg a lábunkat.

— Találtunk egy albérletet: szobánkat a vécén és fürdőszobán át lehetett megközelíteni. Jómagam minőségi ellenőr lettem a Vastömegcikk és Szegkovács KTSZ-ben. Hogy munkakörömet megfelelően el tudjam látni, rövid idő alatt megtanultam a szerszámkészítést, s abból a szakvizsgát is letettem. Nem sokkal később, úgy 1952-ben én lettem előbb a kereskedelmi, majd a műszaki vezető. E vezető állások ugyanis sorra megüresedtek. A fizetésem akkor már havi 2400 forint volt, éppenséggel nem kevés az akkori viszonyok közepette. Ráadásul mivel a szövetkezet nyereséges volt, prémiumokat is kaptam. Akkoriban majd minden este órákon át sakkoztam; tagja voltam a tizenharmadik kerületi sakkcsapatnak. Volt már két gyerekünk, s javult a lakáshelyzetünk is, amidőn átköltöztünk Budára.

Ebből az időszakból egy egészen bizarr esetről is beszámolhatok. Ötvenhárom második felében kezdődött: a ktsz szakmunkás-kollektívája elhatározta, minden felsőbb sugalmazás nélkül — később épp ez lett a baj —, hogy külön kis szövetkezetét alakít a nagyobb egységen, tehát a ktsz-en belül. Az ötletet az akkori mindennapos tapasztalat adta: olyasmik hiányoztak a boltokból, mint a levesszedő kanál, meg a tésztareszelő, s még száz és száz apró-cseprő háztartási eszköz. A szóban forgó szakmunkások még a régi rendszerben lettek kisiparosokká, s magas szinten értették a dolgukat. Munkaerejüket, szorgalmukat, s teremtő készségű két sem használta ki a ktsz, keresetük sem volt túlságosan nagy, ezért, miután találtak egy pincét, elhatározták a fiókszövetkezet megalakítását, olyképpen, hogy hazulról behozzák a közösbe még be nem adott szerszámaikat, az egyik egy esztergapadot, a másik egy köszörűt, a harmadik alumíniumöntőt, és így tobább, s munkaidő után még néhány órácskát dolgoznak, immár teljesen saját haszonra. Tehát: afféle kisvállalkozás az 50-es évek első felében . . . Hajmeresztő, nem? Ment is néhány hónapig, beálltam magam is; késő esténként a fárasztó túlmunka után egy közeli kiskocsmába jártunk át fröccsözgetni. Aztán, ahogy ez akkor lenni

52