Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Kimeríthetetlen tartalék (Beszélgetés Vedres Ferenccel, a kiskunmajsai Jonathán Termelőszövetkezet elnökével)

nem. Apám biztatott, hogy tanulni küldi minden gyermekét, s nemcsak azért, mert kínlódásomat látta, de saját féibesikeredett életéből is levonta azt a következtetést, hogy az igazi boldoguláshoz tanultságra is szükség van.

Még valamit az anyai nagyapámról . . . Messze környéken úgy ismerték, hogy a „Kis pék”. Máig előttem a kép: áll a „gödörben” és szedi ki az illatos cipókat, kifliket. Majd pedig elindul velük a környékbeli piacokra. Ha elmentem hozzá, külön sütött nekem egy friss lángost, melynél fölségesebb eledelt máig sem ismerek. Ott tanult nála a nagybátyám is. Nagyapáméknak is volt szőlejük, s érdekes módon ehhez sokkal kellemesebb élmények tapadnak, mint a mienkéhez. Ki-kimentek ők is kapálgatni, permetezni, kötözni, dolgozgattak egy félórát, de legfeljebb egy órahosszát, s utána be a szőlőkunyhóba, a közelből jöttek a cimborák, iszogattak, beszélgettek, majd énekelgettek.

— Tízéves voltam, amikor beírattak a halasi gimnáziumba. S ettől kezdve vonatos diák voltam nyolc éven át, vagyis 1941-ig, amikor is leérettségiztem. Alkalmam volt hozzászokni a korai keléshez; legtöbbször hajnali négykor indult a vonat, ritkábban reggel hatkor, s még ritkábban fél hét és hét között. Voltak óriási havazások, ilyenkor apám ment előttem az állomás felé vezető úton, aprókat lépett, s én tipegtem a nyomában.

Hogy mire emlékszem a gimnáziumi éveimből? Hivatásuknak élő, tisztességes tanáraink voltak. Mi sem állt tőlük távolabb, mint az, hogy félrevezessék a rájuk bízott diákságot —- máig ez a meggyőződésem. Az önálló véleményt nemhogy üldözték volna, de szinte megkövetelték. Unos-untalan ösztönöztek bennünket az olvasásra, s erre a hatalmas könyvtár jóvoltából lehetőségünk is nyílott. Életre nevelő iskolát máig sem tudok különbet elképzelni. Annyi bizonyos, hogy akik ott végeztek Halason, azok között egy sem volt, aki később bedőlt volna bármiféle szélsőséges ideológiának. No most mifélék voltunk mi diákok? Mondanom sem kell, hogy arisztokrata vagy nagypolgári csemeték nem voltak közöttünk, de még középosztálybeliek sem; az összetétel vasutasok, postások, kisgazdálkodók, uradalmi intézők, kiskereskedők gyermekeiből adódott, azokéból, akik csak egy-két nemzedékkel korábban szakadtak el a földtől. Azt mondhatnám, hogy meghatározó volt a kispolgári származás. Ruházatunk is egyszerű, takarékos életvitelről árulkodott, egyáltalán nem volt gúny tárgya, ha bármelyikőnk mondjuk a szülője cipőjében jelent meg.

Még mielőtt érettségiztem volna, tanárnak készültem magam is; a történelmet és a földrajzot kedveltem leginkább. Aztán minden másképp alakult... Közvetlenül az érettségi után egyik barátommal országjáró kerékpártúrára indultunk. így jutottunk el Kassára, ahol betévedtünk az akkor már két éve működő kereskedelmi főiskolára. Hirdetmények, falragaszok mindenfelé, melyek a jelentkezésre buzdítottak. S csábító volt az ígéret is: két évi tanulás után diploma, jól fizetett állás üzemnél, vállalatnál.

Jelentkeztem —felvettek. Szüleim támogatására már nemigen számíthattam, ezért amilyen gyorsan csak lehetett, megtanultam a gyorsírást, az előadásokról jegyzeteket készítettem, éjszaka legépeltem, majd áruba bocsátottam, s így ha szűkösen is, de ezzel fenntartottam magam. Kaptam aztán díjmentes kollégiumi ellátást, s így körülményeim nagyjából rendeződtek. Az üzemgazdasági tanszéken szövetkezetpolitikával kezdtem foglalkozni. Megéreztem, hogy a falusi szegény nép kiszolgáltatottsága ellen a küzdelmet leginkább szövetkezeti keretek között lehetne eredményesen folytatni. Ez volt a fő dolog, ami választásomban motivált. A másik a tanszékvezető tanár lelkes munkálkodása, aki a háborús viszonyok között is véghezvitte azt, hogy a földkerekség valamennyi számottevő vállalatának a mérlegét begyűjtse, s azokat elemezgesse. Ebben segítségére voltam, s hogy jobban boldoguljak, nagy igyekezettel tanul47